Bringás Barangolások

Többnapos körtúra 2012

1. nap: Pinggau-Langenwang

2012 nyarán döntöttünk úgy, hogy nekivágunk ennek a szép kis körnek. Sógorommal és pár kollégájával indultunk útnak. Autóval Pinggau és ott felszereltük a bringáinkat, majd megtekertük. Én a kék színű, Trek, aluvázas országúti bringámon vágtam neki a távnak, aminek a hátsó részére nem túl sportosan felkerült egy csomagtartó, és az imént már említett málha. Pinggautól az első emelkedű még nem jelentett különösebb kihívást, de éreztette velünk, hogy azért mégis ez már az alpok, nem az alföld. Első pihenőnket Sankt Lorenzen am wechsel-ben töltöttük. Tipikus kis alpesi települes, a hegyen, szép, tiszta utcákkal és békés nyugalommal. Itt egy vízcsapnál feltöltöttük kulacsainkat, majd lefelé vettük az irányt, de ez a lefelé nem tartott sokáig, mert Ratten település előtt egy nagyobb emelkedőbe botlottunk. Lefelé én megelőztem néhány

teherautót, majd megvártam a többieket a falu előtt. Itt megálltunk egy kis boltnál, mert tudtuk, hogy ami ezután következik, az már nem lesz piskóta. A boltba felváltva mentünk be, és sikerült néhány energetizáló terméket (csoki) 🙂 magunkhoz vennünk, ezen kívül némi élelmet is beszereztünk. Drága sógorom úgy gondolta, hogy megnyomkodja kissé az újonnan beszerzett kilóméterórám, aminek következtében mindent lenullázott rajt. Váááá. Na mindegy 🙂 Akkor és ott ez nem volt annyira vicces. A falu az előzővel ellentétben a völgyben húzódott meg, egy szép patag csordogált a központjában, és láthatóan sokan használták ki a hegy adta kincseket, és fakitermeléssel foglalkoztak. Ennek nem igazán örültem, mert azért így csak sikerül eltüntetni hamarosan a fél alpokat, ha állandóan a fát vágjuk. Na térjünk vissza a lényeghez. Éppen előttünk Ratten falu után kezdődött el a nap fénypontja. Meg kellett mászni a Pfaffensattel nevű hágóig vezető utat. Ez a falutól 7 km-re volt, azonban az első kilómétereken még elviselhető meredekségű emelkedőről beszélhetünk, azonban az utolsó 4,2km-en, előfordult, hogy 20%-os volt a meredekség, átlagosan pedig 13%-os emelkedőről beszélünk. Ezen a szakaszon a 20%-os tábla előtt megálltunk pár percre levegőt venni és lelkileg felkészülni a lehetetlenre, valamint készítettünk egy fényképet is. Ezután nekiestünk a kínszenvedéses szakasznak.

Én előfordult, hogy felállva, előrehajolva a kormány fölé, minden tekerésért komolyan erőből megküzdve hajtottam a technikát felfelé. átlag 6-7km/órás sebességgel, és 15 kg súllyal a csomagtartómon. Többször megesett, (ha véletlen elfelejtettem, hogy előre kell dölnöm ha kiállok a nyeregből, hogy a táska és az emelkedő meredeksége valamint a könnyű bringámnak köszönhetően) hogy az első kerék felemelkedett a talajról egy-egy másodpercre, és komoly küzdelmet jelentett a gépet az úton tartani. Amíg tekertem felfelé a hegyre több alkalommal is begörcsölt a derekam. De én voltam az egyetlen, aki végig bringával ment fel a hegyre, és erre büszke voltam. (Tanulság: Ne menj 13%-oson felmálházva országútival.):)

A hegytetőn bevártam a többieket, akik egyesével 30 percen belül hiánytalanul meg is érkeztek. Kicsit pihentünk közösen is, nézelődtünk, élveztk a szép környéket, majd nekivágtunk a lefelének. Tudtuk, hogy erre a napra már nem sok tekerni való van és az is főleg lefelé, és örültünk, hogy most egy kis száguldás is következik az erős emelkedő után. Ebből végül az lett, hogy 20-al “száguldottunk” lefelé, mert a felfelével ellentétben itt az aszfalt minősége, leírhatatlanul gyenge volt. Állandóan felrepedezett, töredezett és folyamatosan rázó útburkolattal volt dolgunk. Én több elkalommal elhagytam a vázra szerelt pumpámat is, mert lerázódott a bringáról. Nagy nehezen leértünk, defekt nélkül és pumpával. A hátralévő úton már nem történt semmi jelntős, közben az időjárás felhőssé változott. Itt 10 kilómétert követtük az S6-os utat, majd Mürzzuschlag után a maradék pár kilóméteren már kerékpár úton közelítettük meg a Langenwangban található kempinget. Ez egy igen barátságos kis hely volt, alig pár emberrel és melegvízzel. Elmentünk a kemping melletti boltba, hogy valami vacsora után nézzünk, majd felállítottuk a sátrainkat. A kempingben még egy keveset beszélgettünk és elfogyasztottunk egy sört, a napi fáradalmakra, majd nyugovóra tértünk.

2. nap: Langenwang-Kernhof

Ezen a napon reggel esős, borús időre ébredtünk. Már éjjel lehetett hallani, ahogy az eső kopog a sátoron, de akkor még reménykedtem, hogy majd jól eláll reggelre! Nem állt el. Azért össze szedtük magunkat, mivel ez egy három napra tervezett tekerés volt, sem anyagilag, sem szabadidőt tekintve nem volt választásunk, amennyiben még nézelődni szeretnénk az alpokban és időben visszaérni az autóhoz, reggel el kellett indulni. Szóval összetekertük a vizes sátrakat, felmálháztunk és nekilódultunk. Az út elején kerékpárúton mentünk, de már Langenwangban nehezen találtuk meg a számunkra megfelelő utat. Mürzzuschlag nyugati oldalán hagytuk el a környéket, és ezen a napon hosszasan a Mürz folyó mellett haladtunk. A folyó több helyen sem használta ki éppen a rendelkezésére álló medrét, mert alacsony vízállással repesztett. Ennek következtében néhány helyen kis szigeteket hagyott szárazon a mederben, amiket mi jól be is barangoltunk. Készült néhány jobb kép is. Az időjárás még mindig kegyes arcát mutatta, mert mióta elindultunk, összességében nem sokat esett. Folyamatosan haladtunk a kis pihenő után, olyan kényelmes 20-23 közötti tempóval, mert azért a napocska igen csak hiányzott és a kedv a napocskával valahol kézenfogva mászkált. (Elnézést, kissé elragadtattam magam) 🙂 A lényeg azonban, hogy dél körl Mürzstegnél gyönyörű kilátás tárult elénk, mert egy focipálya mögött magasodott a Ramkogel és a Hohe Veitsch. Akik ismernek gondolom azt hiszik, hogy a focipálya miatt volt gyönyörű a kilátás, de ez ebben a formában most nem igaz. 🙂 Jobb helyet nem is találhattunk volna az ebédhez, mint ezt a festői környezetet, így a Mürz mellett egy rönkből a fáradt utazóknak kialakított asztalra pakoltunk, körülüültük, majd nekiláttunk főzőcskézni a sógorom gázzal működő főző szerkentyűjén. Előkerültek közben a finomabbnál finomabb hazai ízek is és le sem vettem a szemem a tájról. Egy kellemes ebédet költöttünk el itt, és talán egy pillanatra még a nap is kisütött, legalábbis ha nagyon koncentráltunk, talán még láttuk is. Indulás után 10 perc sem telt bele, és elkezdett szakadni az eső. Éppen észak felé vettük az irányt, tovább haladva a Mürz folyó melett, amikor rázendített az égi áldás, de nem ám olyan kisasszonykergető módon, hanem úgy igazán, szeretetből. Felöltöztünk, én felvettem a széldzsekimet és maradtam rövid bringásnadrágban, mert még nem volt ekkor hosszú ebből a ruhadarabból. (Ha esik szerintem jobb a rövid, mert nem tapad a lábamra és ha valami a rám tapadó gatya számomra elviselhetetlen bringán, mármint ha nedves) Kínkeserves volt az a szakasz ott az emelkedőn. Annyira esett, hogy alig lehetett látni. Ránéztem a kilóméterórára, 15 körül haladtunk és 8 fokot mutatott az órába épített hőmérő. (Azóta ha bringán bármilyen időjárás ér, mindig mondom az éppen velem lévőknek, hogy nem számít, mert nem 8 fok, és eső.) Ezen a hosszú 15 kilóméteres emelkedőn egészen 1015 méterre másztunk fel, és az esőben csak 300 méter szintet győztünk le ez alatt, de egy örökkévalóságnak tűnt. Közben még az eső eleredte után 7 kilóméterrel, tehát nagyjából az emelkedő felénél, egy gyönyörű vízesésbe botlottunk. Wasserfall Totes Weib volt a becsületes neve, és a Mürz folyó mellett egy függőleges sziklafalon volt látható. Itt az út egyébként bement egy alagútba és nekünk ki kellett kerülni az alagutat, bemenni melette a szurdokba, majd pár száz méter után újra az autó úton voltunk. Ezeken a szakaszkon nem lehetett panasz a burkolatra. A napi első szakaszt végig aszfaltozott bringaúton tettük meg, Mürztegnél pedig egy jó minőségi aztóúton kaptattunk felfelé, míg elérkeztünk egy fontos pontig, az elpbb már említett magasságra, mely a Lahnsattel hágót jelentette. Mikor a hegyről szétázva, vizesen legurultunk Terz-be, megálltunk, mert itt el kellett döntenünk, hogy mindenképpen szeretnénk-e még az adott körülmények között Mariazell felé menni, ami még jó nagy kerlőt és két nem is olyan aprócska emelkedőt tartogat, vagy lerövidítjük az utat a tervezett kempingig. A kempingbe el kellett jutni, mert így is rettenetesen sok maradt még hátra az utolsó napra, végül a rövidítés mellett döntöttünk. Még így is várt ránk 100 méter szint, bár ezt csak 8 kilóméter alatt kellett teljesítenünk, de már nagyon elég volt a vízből, ami mindenhová becsorgott, és ha valahová véletlenül nem talált be, onnét a dzseki alatt termelődött pára mászott kifelé, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se maradjon rajtunk száraz felület. Elértünk a hágó tetejére (Gscheid) és innét már csak lefelé vitt az út, 970 tengerszint feletti magasságról, egészen 695-ig ereszkedtünk le, míg végül elértünk a mai célunkhoz Kernhof-ba. Bekanyarodtunk a kempinghez, és a világon senkit nem találtunk sehol a környéken. Körbe tekertünk a lakókocsik között, amelyek egyébként állandóan ott lévő lakókocsik voltak, és kivehető házakként funkcionáltak. Rengeteg utca volt a lakókocsik között. Miután háromszor végigtekeregtük a környéket, lementünk a főút mellé egy házhoz, hogy megérdeklődjük, mégis merre van valaki aki ezt a kempinget vezeti, és mi a szösz van, hogy egy lélek sincs sehol? Csngetésünkre egy kedves középkorú asszony nyitott ajtót, aki teljesen el volt ájulva, hogy ebben az időben mégis mit keresnk mi itt, és hogyan kerültünk elő biciklivel? Még talán azt is el tudta képzelni, hogy az égből az esővel cseppentünk. Sikeresen értésére adtuk, hogy nem vagyunk földönkívüliek, és sátrazni szeretnénk, akkor fogott gyanút igazán, hogy nem evilágról valók vagyunk. Ugye mivel épeszű ember, miután megjelenik agyig csatakosan, nem sátor helyet szeretne a szakadó esőben, ezért nekünk csakis valami baj lehet a fejünkben. Miután tisztáztuk, hogy két éjjel vennénk igénybe a sátorhelyet, a néni autóba ült, és szólt, hogy kövessük. Felvezetett minket a kemping fürdőszobaként és wc-ként használt épületéhez. Megmutatta, hogy mit hol találunk, beleértve a földszinten lévő társalgó helyiséget is. Miután mindent megköszöntünk, de már a sátrat akartuk verni, hogy pihenhessünk, akkor érkezett az osztrák vendégszeretet és megmentett minket. A néni az imént megmutatott épület mögötti öt méter magas és nagyon meredek füves rézsün kezdett felmászni félcipőben, és megint csak a tudtunkra adta, hogy kövessük szépen. A ház háta mögött egy lépcsőn fel lehetett menni a padlásra, ahol egy teljesen egybenyitott térben egy ping-pong asztal valamint egy sarokülő garnitúra foglalt helyet a betonozott alapon. Vendéglátónk elmagyarázta, hogy ezt a helyet nekünk adja a kívánt éjszakákra. Hát éppen nem törtem ki öröm könnyekben, de nem sok hiányzott a dologhoz. Száraz hely, tetővel, mi kell még több? Kipakoltunk, minden vizes ruhánkat kiteregettk a padláson, és én lementem zuhanyozni, mert még meleg víz is járt a történethez. Zuhany után nekiálltam megszárítani a falraszerelt hajszárítóval a cipőmet, a nadrágomat és a széldzsekimet, mert tudtam, hogy másnapra sem jut másik ezekből, mivel a málha és a helytakarékosság miatt, nem túl sok cuccot vittem magammal. Nagyjából sikerült végrehajtani ezt a feladatot, de ezzel még közel sem ért véget a nap. Néhány ping-pong csata után észrevettük, hogy elállt az eső, sőt kisütött a nap. Nekiindultunk hát valami élelem után nézni, ami lehetőleg meleg és látott már tüzet is. Végül az ég teljesen kitisztult és a nagy kékség közepén, gyönyörű hegyek között ballagtunk a vacsoránk felé. 1 kilómétert mentünk talán amikor egy szép éttermet fedeztünk fel, ahová be is mentünk. Nagyon finomat vacsoráztunk, eltöltöttünk ott egy kis időt, és visszamentünk a szállásra, ahol sógorommal úgy gondoltuk, hogy megmásszuk az előbb előttünk magasodó hegyet, a Gippelt. Felpattantunk a lemálházott bringáinkra, és amíg lehet feltekertünk a hegy lábánál lévő kis gazdasághoz, ahol az ott dolgozó idősebb férfi kézzel-lábbal mutogatta, hogy itt nyugodtan maradhatnak a biciklik, ő majd figyel rájuk. Letámasztottuk hát őket és gyors tempóban nekivágtunk a hegyre vezető murvás útnak. Csodálatos kilátást és egy szarvast is láttunk a hegyen, találtunk egy vadlest, ahová minden ügyességünkre szúkségünk volt, amennyiben fel szerettünk volna jutni, elárulom, sikert:) Amikor kezdett a nap lemenni, még sajnos nem értünk fel a csúcsra, de mivel semmi lámpa és meleg ruha nem volt nálunk, úgy döntöttünk, hogy mára elég lesz, és visszafordultunk. Közben még lemásztunk egy vízeséshez, aztán visszamentünk a bringákért. Mikor megérkeztünk a szállásra, már sötét volt és ezután a hosszú nap után úgy gondoltuk lepihenünk. Én a földön, a sógorom a sarokülőn, a két társunk pedig egy kanapén talált fekvőhelyet magának. (a kanapét elfelejtettem a tárgyak között említeni, de volt) Gyorsan elaludtunk.

3. nap: Kernhof-Wienerbruck-Kernhof

Ezen a napon viszonylag tiszta időre ébredtünk. Amennyire lehetett a ruháink is megszáradtak, és a kedvünk is napfényesen alakult, mert élveztük, hogy ott lehetünk. Erre a napra egy kicsit kevesebb tekerés és egy 20 km-es gyaloglás volt betervezve. Reggeliztünk, a még nálunk lévő tartalékainkból, a gázfőző forralta a vizet a teákhoz, kávékhoz, és akadt némi kis izomláz is nehézkes alsó végtagjainkba. A falás után, összeszedtük a napra szükségesnek gondolt ruhákat, (az esőálló öltözet szép idő ide, szép idő oda, az előző napok miatt nem maradhatott ki) térképet, zacskókat, az ázható dolgaink védelmére, majd felkászálódtunk az egyébként meglepően könnyű, málha nélküli bringákra és nekiestünk.

Induláskor is az ébredéskor talált, szép tiszta idő volt. Tudatában voltunk, hogy az első pár kilóméter, az egyből a Gscheid hágó megmászásáról fog szólni, de most a nehezebbik oldalról, a tegnapihoz képest. A célunk Wienerbruch ugyanis az eddigi haladási irányunkhoz képest az első szakaszon visszafelé, nyugati irányban terül el. Nem siettünk, sok képet készítettünk a völgyben óvatosan emelkedő úton haladva a tiszta időben végre látszó környezetről, amiből előző nap nem sikerült semmit észrevennünk a felhők és az eső miatt.

Egyenletesen haladtunk felfelé, majd pár kilóméter után, egy kicsit izmosabb kaptató következett, de ez pár száz méteren keresztül ment így. Pár percre megálltunk bevárni egymást, sógorommal addig körülnéztünk a a földek felé vezető poros úton, mert mi értünk fel először a kaptatón, ami még nem a gscheid hágó volt. A földeken és az útról semmi különös nem látszott, csak kissé más oldalról láttuk az eddig megfigyelt hegyeket. Mikor mindenki megérkezett leküzdöttük, a még hátralévő távot, és egy kis útmenti étterem mellett elkanyarodtunk Michelbühel felé, és bár azt akkor én nem tudtam, de ezeken a kilómétereken a Salza patag eredésétől nem messze tekertünk el. Itt nagyon szép volt a táj, a nap még mindig sütkérezett, az út mellett rengeteg vadvirág volt, és mivel volt közöttünk egy virágokban nagyon is otthon lévő orvos, ezért sok mindent megtudtunk ezekről a szépségekről. Pár domb és egy komolyabb lejtő után még ugyan nem értük el wienerbruckot, de fenséges látvány tárult elénk. megpillantottuk az Ötscher gyönyörű csúcsát. nem sokára wienerbruckba értünk, és itt lepakoltuk a bringáinkat, mert a mai napra gyalog terveztünk tovább. Ekkor kezdett kicsit cseperészni az eső, így kicsit szomorkásabban vágtunk neki a gyaloglásnak, mert az egyik fő célunk a jó levegő és az aktív mozgáson kívül még az Ötscher csúcsának a meglesése volt. Mivel itt főleg a bringázásról szeretnék írni, ezért nem fogom túlságosan részletezni a gyalogtúránkat, de mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy egy elképesztő szurdok tárult elénk az elkövetkező órákban. Sok vízesés, patak, csodás környezet, és fel le mászkálás a szépen kiépített útvonalon. Ebben a völgyben több útvonal is választható, mi egy elég hosszú, 20 km-es szakasz mellett döntöttünk. Az eső szakadt és néha elállt, kissé kaotikus volt az időjárás, és nem láttuk az Ötscher csúcsát a szemközti hegyről, de élveztük a kalandot. Végl kissé meggyötörten, de már ismét esőmentesen érkeztünk vissza a bringáinkhoz. Természetesen mindenünk megvolt, az utolsó bukósisakig. Ez a vidék nem híres az eltulajdonításról. Kicsit kilihegtük magunkat és száradtunk, majd nyeregbe pattantunk, mert nem szerettük volna, ha ránk sötétedik. Visszafelé eléggé fáradt volt a társaság. A dombtetőn bevártam mindenkit. Ahogy haladtunk, rájöttünk, hogy nincs örökké nyitva az a kis étterem, ami az elágazásban van a Gscheid hágónál. Sietősre vettük, mert a gyomrunk nagyon szeretett volna már egy finomat enni, de legfőképpen a melegre vágytunk. Végül az utolsó pillanatban érkeztünk meg az étterembe. Még kiszolgáltak minket, és nem is egy ételt kértünk. Nagyon hangulatos volt az a hely, finom volt az étel, így teli hassal és nehéz szívvel mentünk ki a melegből a hideg, esős, időbe. Ekkor már csak pár kilóméter lejtmenet volt hátra, és megérkezvén a szállásra, kezdődött a szárítgatás elölről, mint az elmúlt napon. Ez a nap fárdtságot, nehézséget, de örömöt és szépséget is adott nekünk. Korai takarodót rendeltünk el magunknak, mert a leghosszabb, és talán a legnehezebb szakasz még hátravolt.

4. nap: Kernhof-Pinggau

Ez a nap ismét borús idővel fogadott minket. Összepakoltuk a cuccainkat, ami nem tartott túl sokáig. Mindenki igyekezett amennyire tudott, talán még a kapkodás és a gyors pakolás nem igazán széles határait is súróltuk. Mikor minden készen állt, legurultunk az előzőekben már említett, tőlünk nagyjából száz méterre lévő lakáshoz, ahol rendeztünk az elmúlt napok számláit, majd nekivágtunk. Mindez a sietség a mai nagyjából 120 kilóméter még előttünk álló szakasz miatt volt. 8 üra után már úton voltunk. A szomorkás időben pár kilómétert lefelé haladtunk, tudatosan spóroltunk, a lejtőn, egy felesleges mozdulatot sem tettünk. Be kell lássam, már izomlázunk volt. A lejtmenet után, a nap kezdetén, mintegy bemelegítésnek egyből egy hágó másszással kezdtük. Becsületes nevén az Oschatel adadt az utunkba. Ahogy egyre feljebb kaptattunk a bringákkal, úgy lett egyre zordabb az időjárás, körülbelül 700 méter tengerszintfeletti magassától a csúcsig, ami 820 méteren található, végig egy felhőben tekert a társaság. Itt ismét szétszakadtunk, mint azt minden jólnevelt hegyen megtettük. A csúcsra érve, kissé gondolkodóba estünk, mert három irányba lehetett menni. Mikor kibogoztuk, hogy nekünk pontosan merre kell indulni, akkor derült ki, hogy még nem vagyunk a csúcson. Lélekben már nagyon akartuk, hogy ott legyünk, de még további mászára volt szükség, míg végre egy nem egyszerű kilóméter megtétele után, már tényleg lejteni kezdett az út. Na ez a hegy tett be a társaság felének nagyjából végleg ezen túrán. A hegyről leérve megbeszéltük, hogy mi ketten a sógorommal, gyorsabban tudunk haladni, így menjünk, és majd ha visszaértünk Pinggauba, jöjjünk át a már legyőzőtt hegyen és szedjük fel a többieket. Mi ebbe beleegyeztünk, és nekiláttunk a kilómétereknek. Az éső hiába nem volt hivatalos, mégis velünk maradt mostantól elég sokáig, de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval egy ideig nem történt semmi érdemleges. Fényképezni nem lehetett, mert a gép a szakadó esőnek nem igazán örült volna, meg nem is nagyon volt mit, mert épp a jörülöttnk lévő 20 métert láttuk, és nem többet. Jó tempóban haladtunk, mert nem nagyon voltak emelkedők. Bizonyos ideig harminc kilóméter per órás sebesség körül tudtuk tartani a teknikát. Az út két nagyobb hegyvonulat között haladt jó ideig, a Rax és a Schneberg völgyében. Itt néha az úton kívül még a hegyekre is tudtunk figyelni, ahogy fölénk magasodtak a szursokszerű völgyben. Ez az út alagutakkal és sok kannyarral volt fűzerezve. Mikor épp nem ömlött, csak esett, láttunk a mellettünk haladó Schwarza folyóban vadvizi evező társaságokat, ahogy magasról, az útról bevetik magukat a habok közé. A folyó 30 kilóméteren keresztűl társának fogadott minket. A táj már-már festői volt, a közeli függőleges szikláival, a vízzel, alagutakkal fűzerezve. Gloggnitz előtt megálltunk kicsit hosszabban pihenni. Az eső még itt is esett, és mivel semmilyen bolt nem volt nyitva ezen a napon (mert Ausztriában már akkor figyeltek a vasárnapi zárvatartásra) egy benzinkúton evásároltunk főleg édes és kalóriadús ételekből. Kuglóf és valami csomagolt édessüttemény volt a menü, amit a kút autómosolyának betonperemére ülve fogyasztottunk el. Ez volt a környék legközelebbi esőmentes fedett helye. Itt evés közben okosan kitaláltam, hogy majd ha indulunk zacskót húzok a lábamra, hogy ne ázzon be annyira a cipőm. Előkapartam az összes még záraz ruhámat a táskámból, amit még a túra utolsó szakaszaira tartogattam. Felvettem két száraz zoknit is egyszerre a vizes helyett, hogy az átázott cipőm ne tegye egyből teljesen átázottá a lábamat. A két réteg egyébként ért valamit, legalább is érzésre. Lényeg a lényeg, felvettem a zacskókat, majd a zokni szélét visszahajtottam a zacsik szájára, hogy így majd jó lesz. Innét hátra volt még két nagy emelkedő a túrából, és mi épp az egyik lábaihoz érkeztünk el a kúttól kigördülve. Az eső éppen csak csepegett. Szép lassú, tempóban haladtunk felfelé a hegyre. Viszonylag hamar felértünk, bár voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy most már egész biztosan leszakad a lábam és a kezemben viszem tovább magammal. Az igazi “örömök” akkor értek, amikor az emelkedés lejtmenetbe fordult. Körülbelül ötven méter és a második pocsoja után, már állt a víz a lábamra húzott zacskóban, úgy nagyjából két centiméter magasan a cipőmben. Mikor leértünk a zacskó méltó helyére, a kukába került, de legalább 1 órát azt hittem szárazabb lettem mint a zacskó előtt. Itt már valóban a célegyenesbe érkeztnk. Ekkor kezdte éreztetni az égen kóválygó felhőzet, hogy már itt az ideje, ha kicsit elengedi a grabancunkat. Szóval bármennyire is hihetetlen, az útunk során “már” másodszor Otterthal környékén kisütött a nap. tíz kilóméer volt még hátra az utolsó hágóra vezető emelkedő kezdetéig. Mikor leközdöttük ezt az útszakaszt, ami viszonylag hupli mentes volt, megálltunk Aspang Markt előtt, mert a sógorom le akarta pakolni a bringájáról a málhát. Úgy gondoltkodott, hogy minek szenvedjen, ha ide a megbeszéltek szerint visszajövünk a többiekért autóval. Végül rövid keresgélés után kitalálta, hogy az út mellett a fák között becsomagolt szalmabálák közé rejti a táskáját, mert csak nem most hordják be innét a takarmányt. Mindent lepakolt és elindultunk. Én továbbra is a cuccaimmal együtt haladtam, és megkezdődött az utolsó hegymenet. 460 körüli szintről feltekertünk 930 méterre Mönichkirchenbe. Táskástól mindenestől sikerült elég gyorsan felérnem, az út stabilan 5 százalék körüli meredekséggel haladt és egy széles leállósáv békés haladást biztosított felfelé. A forgalom nem volt nagy, főleg ezzel a leállósávval. Felérve leültem az út szélére, letámasztottam a bringám és élvKörülnézve látszott a kőszegi hegység, és talán még messzebbre is el lehetett látni. Élveztem a kilátást. Hét ágra sütött a nap, ami melegített és lassan szárította a rajtam lévő nedves cuccokat. Végül az út végére maradt még egy örömszáguldás lefelé. 60-65 Km/h-val mentünk lefelé felváltva, mintegy versenyezve a sógorommal, egymás szélárnyékában. Leértünk, megérkeztünk, és ez nagyon jó érzés volt. Főleg, hogy a végén még napstötte idővel köszönt nekünk Pinggau. Nem elhanyagolható, hogy az autó is ott volt ahol hagytuk. Frlpskoltuk rá a bringákat és mivel időközben megszáradtunk, nem is kellett öltözködni. Egyből mentünk a többiekért, akik Aspang markt előtt ücsörögtek, pár méterre a táskarejtő szalmabáláktól. Bepakoltunk, elmentünk a táskákért, amik hiánytalanul megvoltak, majd nekisetünk a hazaútnak. Szép volt így is, esővel és hideggel együtt.