Bringás Barangolások

Tavaszváró Tamással 2016 (Sölkpass, Talbacher sattel, Grattinger sattel, Flattnitzer sattel)

Sölkpass

2016 májusának legvégén adódott a lehetőség, hogy egy kétnapos túrára induljunk Tamás sógorommal. Ennek a túrának az első napja, pontosabban első délutánja egy rövid tekerést jelenthetett, mert kora délután ültünk autóba a majd’ 3 órás útra. 17 óra környékén találtunk egy remek parkolóhelyet közel a Hágóhoz, Baierdorfban. Sütött a nap, de érezhető volt, hogy nem feltétlen lesz ez így egész nap. a hágó felé tekintve egy nagy, mozdulni nem akaró felhőrendszert pillantottunk meg. Ez persze nem szegte kedvünket, mert áztunk mi már meg nagyon 5-8 fokban is, most így 23-25 fokban egy kis eső mit árthat nekünk. Átöltöztünk a kisbuszban, mindent bepakoltunk a tákánkba amire úgy gondoltuk, hogy szükségünk lehet, majd elindultunk. Az első pár száz métert lejtőn tettük meg, majd északnak fordulva egyből 10% feletti emelkedésen kaptattunk felfelé. Gondoltam és talán mondtam is, hogy azért kicsit várhatott volna a hegy vagy a régi útépítő amíg a magunkfajta megszállottak kissé bemelegszenek itt az emelkedő elején, de erről szó sem volt. 877 méter tengerszint feletti magasságról rajtolva már az első kilóméteren egyből elértük a 14%-os meredekséget is, de a következő szakaszon már kissé barátságosabb arcát mutatta az emelkedő. A levegő a szokásos, pazar tisztaságú volt és az enyhébb emelkedpn már oda is tudtam figyelni kicsit a tájra és annak szépségére is. Ezen a szakaszon sok zöldellő mező és a szokásos osztrák pracizitás volt látható az út mellett. Minden lenyírva, lemosva, tökéletes tisztaságban. Érdekesség, hogy embert nem lehetett látni a környéken, pedig még előfordultak birtokok a hegyre felfelé haladva is. A faluban senki nem mogott, és a kis birtokok egyikén összesen talán 3 gyerkőc játszotta a számomra is kedves asztaliteniszt. Közben elérkeztünk a pihenősebb szakaszunk végéhez, ahol 6 km-en keresztül vagy kicsit lejtett, vagy kicsit emelkedett az út, de alapjában haladt felfelé. a meredekebb részeken én edzés jelleggel próbáltam haladni, mert mostanában versenyeken is indulok, így jól is jött egy kis magasabban történő komolyabb meredekségű hosszabb hegyi edzés. Lassan lassan elbújt a nap is a felhők mögött és elkezdett szemerkélni az eső. Egy nagy fenyő fa alatt megálltam és megvártam sógorom, aki pár perc különbséggel meg is érkezett. Ekkor kezdett rá az eső, így ha már megálltunk, pár percet vártunk és tálálkoztunk a mellettünk tornyosuló fenyőerdő egyik laküja alatt. Hamarosan az eső csillapodott, így tovább indultunk felfelé. Minden visszaszállás a bringára komolyan feltetette velem a kérdést, miért is jó ez? De persze éppen csak megfogalmaztam, már is elmúlt az első tíz tekerés alkalmával a kellemetlen érzés a combomban és örömmel folytathattam az utat. Ezen a szakaszon jobbra és balra tőlünk már magas hegycsúcsok sorakoztak, mint például a Karleck, vagy az Eisenhut. A két hegyláb közötti felfelé haladásunk hamarosan kaptatóvá nehezedett. Mikor megláttuk magunk előtt a Nageleck illetve a Deneck hófedte csúcsait, nehézzé vált a helyzet. Ismét egy olan szakaszhoz érkeztünk ahol nem nagyon volt 11-13% alatt az út szintemelkedése. A helyzetet kissé nehezítette, hogy ekkor tényleg rákezdett ömleni az eső. Már annyira esett, hogy a szerpentinen folyamatosan csordogált le a víz mintha egy sekély patak közepén haladtunk volna felfelé. Egyszer ezen a szakaszon is megálltunk egy térképpel szemben, aminek védelmére egy fából készült kis tetőt is készítettek. Ez alatt a tető alatt állva és kissé még így is ázva, csodáltuk a Nageleck csodás csúcsát. Mivel nem igazán csökkent az eső erőssége tovább mentünk, és hamarosan a szerpentin kiegyenesedett, az eső pedig szépen fokozatosan elállt. A csúcstól nem messze már havat találtunk. Az utolsó két kilómétert már egyenesen emelkedő részen tettük meg. Eddigre kissé elfáradtam, a nagy meredekeken való erősebb haladás miatt, de a végén még szenvedve sietősre vettem a haladást. A csúcson megálltam, majd egyből átöltöztem száraz mezbe, illetve felvettem a kabátomat, mert a melegnek itt fennt, 1790 méteren nyoma sem volt. Helyette az út melletti hó és a 8,5 fok várt ránk tárt karokkal. Tamás is felért, átöltözött, én meg nekiálltam hógolyózni. A játék olyan jól sikerült, hogy szegény Tamást olyan helyen érte találat, aminek a férfi emberek nem igazán tudnak örülni. Néhány perc visítva röhögés és bocsánatkérések után, megnéztük a csúcson található kápolnát. Gyönyörű volt. Nyitott ajtó, bent két pad, oltárkép. Kint kőlapokból készült tető. Meg kellett állapítsuk, hogy egy ilyen Magyarországon sajnos az előzetes érzéseink alapján nem maradt volna meg két hétnél tovább az eredeti formájában, de ez persze csak magánvéleményünk.

Talbacher sattel

Ausztriában, azon belül is stájerországban járunk. A nyereg megközelítése a legkönnyebben a patináns sí-és kirándulóhelyről Murau-ból lehetséges, az L502-es úton, dél, dél-keletre, Sankt Lambrecht irányába. Murau csodás városka. Lakossága nem éri el a 4000 főt, mégis a környékbeli hegyeivel tömegesen vonzza a téli és nyári sportok szerelmeseit, egyaránt. Nagyon nehéz parkolóhelyet találni a városon belül, mert a legtöbb helyen táblával jelzik a parkoló magántulajdoni jogát. Érdemes a városon kívül, egy-egy félreeső útszéli pihenőhelyet keresni az ide látogatóknak. Mindezek ellenére Tamással végzett hosszas keresgélésünk sikerrel járt, és szabályos keretek között tudtuk a kisbuszt a városban hagyni. Murauban a Rentenbach és a Mur összefolyása igen élvezetes látvány. Talán joggal nevezhető egy szelet Velencének. Egy csodás kerékpáros hídon átkelve kezdtük meg a tekerést a fent említett nyereg irányába, amely 10 km-re és összesen 200 méter szintre helyezkedett el a kiindulási pontunktól. Ennek ellenéreaz első pár méteren máris 9-10%-os meredekséget mutatott a Garmin Edge 810-em, ami kissé meglepett. Az első 1,2 km alatt máris 100 méterrel feljebbről tekintettünk le a csodás kisvárosra. Az idő kissé felhős arcát mutatta, de érezhető volt, hogy a szakadozó felhőzet mögül hamarosan kibukkan a nap. Egy közel 2 km-es szakaszon sík, és kissé lejtős szakasz következett. A környéken szépen látszik az 1600 méter közeli Kerchauer Eck, és az 1800 közeli Kuchalm két csúcsa, amelyek között egy széles völgyben húzódik a Talbacher sattel. Az L524-es út elágazásában egyenesen haladva a közepes erősségű emelkedőn a széles völgy a nagy kiterjedésű zöld mezőkkel és a forgalomtól mentesen csodás élményt nyújt. A nyereg előtt egy tiszta vizű kis méretű tó is emeli a táj szépségét. 1090 méteren végül elérjük a tetőpontot, ami nem igazán látványos és sajnos a helyszínen tábla sem jelzi, de egy csodás napon nagyon jól eső barangolásra adhat remek helyszínt.