Bringás Barangolások

Senj-Brinje kör 2015

“Tengeren” és hegyen

A következőkben olvasható túra, az ezt megelőzővel szoros kapcsolatban áll, mondhatni már-már testvérek, mert ez a túra az előzőt követő napon történt. Autóval átmentünk a tengerpartra, Senj városába.

Bevásároltunk, meg “regebédeltünk”, mert ekkor már kora délután volt, de élveztük a kék tengert, a horvátországi szigeteket, és a meleg tavaszi napsütést. Ezt a bizonyos étkezést a tengerpartra levezető 40-50 lépcső aljában, egy kis betonozott területen sikerült lebonyolítani. Jómagam Görögországban és Törökországban  láttam már a tengert, de ez a kilátás a sziklákkal és a szigetekkel valami egészen új nézőpontot jelentett nekem a tengerrel kapcsolatosan. Az előzőekben leírt történet, valahogy, valamiért nem jelenítette meg ennek a barangolásnak a szereplőit, de azt gondolom ennek itt az ideje. Szóval Zoli volt az aki a “jeges ezres” nevet kreálta, Pista és Tamás volt még jelen ezekben a napokban.

A sok mellébeszélés után, térjünk lassan a lényegre. A “regebéd” után, végre felkerekedtünk, és nekivágtunk a mai etapnak, ami ha teljesen körbeérünk olyan 120 és 130 km között mutatkozott volna a kilóméterórákon. Az első szakaszon, olyan 17-18 km-en, a tenger mellett haladtunk. Néha megálltam fényképezni, néha csak a bringáról tettem ezt, de nem bírtam elszakadni a tengertől, olyan csodálatos volt az a nagy víz a környezetével egyetemben. folyamatosan csillogott a víz ahogy a nap sütötte, és minden kisebb dombocska után (mert itt is akadt néha 20-30 méteres felfelé és lefelé, általában folyamatosan váltakozva) más-más arcát láttuk a körülöttünk lévő világnak. Az egyik oldalon hatalmas, sziklás, hegyes vidék, a másikon meg a “nagy víz”. Ezen a szakaszon a kis öblök, folyamatosan váltogatták egymást, mindig kissé benyúltak a sziklás part közé a nyúlványaikkal és nyaldosták a közeli sziklákat. Az út nem közvetlenül a parton a víz szintje környékén haladt, hanem attól leglább 10-30 méterrel feljebb. Ez volt az alap, ennél közelebb  nem nagyon kerültünk. Az egyik nagyobb lejtő után, az a gyanum támadt, hogy elzúgtam a kereszteződés mellett, amin meni terveztünk a hegyek irányába. Visszafordultam, és akkor láttam, hogy Pisti tőlem pár száz méterre az út szélén áll. Mikor odaértem hozzá, gyors egyeztetés után megbeszéltük, hogy itt bizony igazság lehet a dologban. Gyors telefon, és máris bebizonyosodott a helyzet, viszont nem jelentett tragédiát, sőt, még előnyünkre is vált ez a kis kitérő. Mivel az elhagyott kereszteződés, Tamás és Zoli állítása alapján egy murvás kőkatyvasz volt, amin pedig ezek után tervezünk kerekezni, az aszfalt burkolatú út lesz. Miután megpihentünk és megbeszéltk az imént elhangzottakat, még pár kilómétert a tenger mellett haladtunk és utána egy 180°-os fordulattal megkezdtük a hegymenetet. Délután 3 óra körül vágtunk neki, és kis “félelmeink” voltak, mert azokban az órákban valószínűnek látszott, hogy ezen a napon sem érünk körbe a kijelölt útvonalon. Szépen lassan haladtunk felfelé az általában 5% körli emelkedőn. Ahogy egyre magasabbra értünk, mindig szebb és szebb látványt élvezhettünk a tengerrel a háttérben. Mindig jobban nyílt a tér és többet láttunk a környezetünkből. Néhány kilóméter után választási lehetőségünk adódott, hogy lemegyünk-e a mellettünk lévő faluba, vagy megyünk tovább felfelé a hegyre. Az idő előrehaladtával és az energia elhasználásával is veszteségeink voltak, végül tovább haladtunk a hegy felé. Eltekertünk egy szeméttelep mellett, ami nagyon bizarr látványt nyújtott ezen a gyönyörű vidéken. Előttünk tornyosultak a hegyek, mellettünk a szeméttelep a tengerrel a háttérben. Kicsit rossz érzés volt, hogy miért is pakolnak az emberek mindent mindenhová ahová csak

épp eszükbe jut, illetve, hogy miért nem akadályozza meg ezeket a szemétlerakókat a hegyen az, akinek erre lehetősége van. (Bocsánat a hosszú mondatért, de ezt így sikerlt kifejeznem) Körülbelül féltávnál és magasságban is a szint felénél, olyan 12 kilóméter és 500 méter szint megtétele után, Tamás megállt. Mikor utolértem én is megálltam és bevártunk mindenkit. közben arra jutottunk, hogy semmi értelme hajszolni a gondolatot, hogy még visszaérünk az autóhoz, inkább kinéztünk egy települést, ami még belátható távolságban volt tőlünk, és közösen arra jutottunk, ha előbb látunk valami értelmes szállást bárhol, akkor ott bevárjuk egymást. Kis pihenő és némi táplálék felvétele után, tovaerőszakoltuk magunkat a felfelében. Áthaladtunk egy kis falun, majd egy helyen ahol fatelep működött. Itt friss fa illata csapta meg az orrom, ami kifejezetten jól eső érzés volt. Olyan 800 méter szinten az erdő elkezdett ritkulni és az eddig dús növényzetet felváltották, a sárgás-zöld legelők, és a sziklák. Ezen a szakaszon előkerült az általam kicsit sem favorizált energiaital. Egy időben mindig rosszul voltam az ízétől, és épp mikor belekortyoltam az éppen kibontott “nedübe”, tőlem 30 méterre átsétált az úton egy ló. Igazából meglepődtem, nem tudom miért, de egyből nézegettem az ital dobozt már amennyire a kaptató engedte, hogy bármit is nézegessek. Szóval nézegettem, hogy esetleg abban van valami gyorsan felszívódó halucinogén, de a paci teljesen valós volt. Néztem ahogy legel több társával együtt. Eszembe jutott, hogy végül is nem lehet olyan rossz itt lónak lenni. Minden van ami kell. Közben leküzdöttem megint 100 méter szintet, és az utolsó szakasz már nem jelentett nagy kihívást. Megvolt ez is. 1083 méter magasan, a Banska vrata hágón. Az út mellett közel egy méter magas hófal volt feltúrva. A hőmérséklet 4 fok körül mozgott, az eddigi 16-17 fok helyett, amit a tengerparton tapasztaltunk. Készítettünk néhány fényképet, meg egy nyilat, a lemaradóknak, hogy a napos területre gurultunk Tamással, és ott várunk mindenkit. Közben Zoli megérkezett, de el is tűnt. Később kiderült, hogy kivágott egy gumi darabot az egyik elhasznált téligumiból, amin egy hegy és a hegyben egy hópehely látható. Zoli szerint (és tényleg) ez jól használható pecsétnek. Persze ezeket az infókat csak akkor tudtuk meg, mikor nagy nehezen utolkóborlt minket Pisti, Zolival. Akkor  mesélték, hogy “dolguk” volt. Jól megnéztük a Zoli által kreállt végeredményt, majd jól továbbindultunk, hogy na akkor most megyünk lefelé. Elárulhatom, hogy a frászkarikát mentünk lefelé, pontosabban olyan 70-80 méter szintet azért mégis, de az 1000 méter körüli szint és a hideg hű társunkká szegődött. Következett még egy kisebb domb, majd tényleg átvette a szerepet a lefelé száguldás. Jó néhány kilómétert mentünk így Én egy idő után úgy döntöttem, hogy ha a tundrabutyit nem is, de egy második zoknit a lábam hejére húzok, mert bár láttam, hogy még van lábam és ujjaim, érezni épp nem éreztem őket. Egyébként eddig nem fáztam még nagyon sehol, csak kis vacogások voltak, de most nagyon oda voltak a lábaim. Hamar utolértem Tamást, aki a kereszteződésnél várt rám, és megbeszéltük, hogy a következő falu 10 kilóméterre van tőlünk, és a mai végcél 25 km-es úttal érhető el. Úgy gondolkoztunk, hogy ha találunk valami helyet közben, ahol alhatunk megállunk. Nem találtunk. Szép egyenletesen lejtett az út, és hamar a faluba értünk, de sehol nem lehetett aludni. Egy kis kocsma volt, amibe betérhettünk volna, de inkább mentünk, hogy a maradék 15 kilómétert a városig, minél jobb látási viszonyok között tehessük meg. A terep sík volt, de az utolsó néhány kilóméteren elkezdett hullámvasutat játszani. 8% fel, aztán le. 7%, és így tovább. Pont az első emelkedő előtt beszélt Tamás Zoliékkal, akik icsit megálltak melegedni. Mondta nekik, hogy a terep “lapos…de inkább lejt”. Hamarosan ránksötétedett, és átrohant előttünk egy róka is. A tervezett alvóhelyünk első nagyobb ivőhelyébe tértünk be szállásért, de azt mondta a pultos hölgy, hogy sajnos csak a következő faluban van szállás, vagy alhatunk a teraszon. Nyár nem lévén nem éltünk a lehetőséggel. Leültünk kicsit, ittunk egy sört és nekiestünk a most már tényleg utolsó pár kilóméternek. Erre a szakaszra, egyből, egy komolyabb emelkedő hangolt rá minket. De utána már főleg tényleg főleg lejtett, csak még egy rövid szakaszon volt emelkedés.

 

    A szálláson

 

Mikor este 10 körül megérkeztünk az étteremhez, beültünk és ettünk egy pizzát. Megbeszéltük, hogy négyen leszünk, és szeretnénk ha mindez lehetséges is lenne. Egyből minden elrendeződött, csak tudtunkra adták, hogy most 11-kor van zárás és a társainkat majd mi engedjük be. Egyébként ezen a napon épp nagypéntek volt, és a helyi pultos hölgy a passió című filmet nézte. Érdekes volt látni ebből a filmből pár percet horvát felirattal. Mikor a hölgyet kérdetük, hogy merre találjuk a szobánkat, készséggel segített, viszont a bringáink helyéül a terasz nyitott részének egy sarkát jelölte meg. Erre mi  nagyon csóváltuk a fejünket, hogy oké, horvátország, meg jó fejek, de ha ez a két paripa véletlenül még sem lesz meg reggel, a délceg hercegek nem tudnak tova száguldani, aztán majd lesz ám osszuk szét (bocsi Tamás! Srácok, ezt csak ti értitek:)). Egy pillanat alatt engedélyt kaptunk rá a tulajdonos hölgytől, aki már a pult mellett ült, hogy közvetlenül a pultnak támasztva éjszakázzanak a bringáink. Megegyeztünk, hogy a reggel 7-es nyitásra, szabaddá tesszük a pultot. Felmentünk, kértünk még négy sört, hogy Zoliék se érkezzenek vendeégszerető érzések nélkül, majd lezuhanyoztunk. Én másodikként vettem istrim alá a viziszerkezetet. Kéremszépen, azon mindenhol jött a víz, ugyanis egy masszázs zuhanykabin volt a rendelkezésünkre bocsájtva. Jól kijátszottam magam a zuhannyal, és lepihentem. Tamás az ablaknál ülve, leste a pajtásokat és várta a telefont. Mikor éjfél körl járt az idő, én úgy gondoltam be kell hunyni a kicsi szemeimet, mert már a “tűzoltó is aluszik”, azok meg ritkán alszanak. Fél egy táján a brinkákkal a szobában véltem felfedezni Pistát és Zolit, akik örömmel fogadták a vendégváró italokat, majd rövid eszmecsere után mindannyian lepihentünk. Ha nem így volt, akkor én nem ébredtem fel rendesen. 🙂

 

Tekertünk 98 km-t