Bringás Barangolások

Plitvice-Saborsko 2015

A kezdetektől

Hajnalban indultunk el itthonról, egy ebben a formában még együtt nem tekerő társaság jött most össze. 5 órás, nem sietős út után értkeztünk meg a Plitvicai-tavak mellé. Közben még letöltöttem egy Horvátország térképet az egyik benzinkúton, hogy normálisan tudjam követni a helyzetünket. Fél egy körül indultunk el a tavak mellől, az első dombok után, máris havas csúcsok tárultak a szemünk elé. Ezen a szakaszon már bele is botlottunk egy hegyszorosba, nevezetesen a 782 méter magas Vratnikba. A közelben több 1200-1500 méter magas hegycsúcs kukucskált a mélybe. Az első kilóméterek dimbes-dombos világát, és letértünk az egyes útról, az ötvenkettesre, hamar felváltotta egy szép nagy emelkedő, aminek a tetején már magunk mögött hagytuk a Pogledelo hágót, ami 887 méterre magasodik a környék fölé. Általában 5% körüli emelkedéssel értünk fel a csúcsra, ahol leültünk fényképezgettünk és élveztük a tájat. A lábunk alatt hevert egy szép völgy, falvakkal, valamint a háttérben a már említett havas hegycsúcsok szolgáltatták a látnivalót. Eddig összességében jól éreztem magam, hamar felvettem a ritmust és nem jelentettek nagy kihívást a hegyszorosok. A pihenő után kissé lejebb mentünk a hágótól, de nem volt jelentős a magasságveszteség, így egy fennsíkon kerekeztnk tovább, ahol óriási szél fújt. Eléggé nehéz volt a tekerés. Az egyenes szakaszon is meg kellett küzdeni a 28-30 km/órás sebességért. Itt több alkalommal is kutyák eredtek a nyomunkba. A nap ragyogóan sütött, az út mellett több helyen is kipakolták a sajtokat, mézet, de ezen kívül a környéken egy teremtett lélek nem sok annyi sem volt jelen. Már kezdtem gyanakodni, hogy valami horvát nemzeti ünnepet kaptunk telibe. Szép ritmusosan haladtunk a fennsíkon, ahol még érintettük a Sijanov Klanac (788) és a Cudin Klanac (768) hágókat, amelyeken szinte észrevétlenül haladtunk át. Közben egy nagy lejtő következett az egyik hágóról lefelé, amiből fakadóan lendületből tovább is mentünk a tervezett útvonaltól, de havar visszataláltunk. Itt elkanyarodtunk a főútról, és bevettük magunkat a falvak közé.

 

Óvatos eltévedések, kutyák, szétlőtt világ

A főútról bekanyarodva a puszta közepén találtuk magunkat. Mindenfelé szétlőtt házak és csend fogadott minket. Jól látszott a 20 éve véget ért háború a golyóütötte házakon és templomokon, a teljesen kihalt falvakon. Néhány épüéet rogyadozó fala állt még ellen az idő vas fogának. Az első elágazásnál, egyből rossz irányba fordultunk, mert elképzelhetetlen volt, hogy a választott iránnyal ellentétesen kell nekünk közlekedni, de mégis arra kellett. Végl beértünk egy kis településre, ahol két nagyobb keverék kutya fogvicsorgatva és ugatva jelezte, hogy annyira nem örül a hívatlan vendégeknek, de végül a gazdájukkal történt diskurzus közben megbékéltek a társasággal. A kutya gazdája, az 50-es évei vége felé járó ember lehetett, aki kérdésünkre elmondta, hogy ha enni és inni szeretnénk, érdemes lemennünk a 4 kilóméterre lévő kisvárosba Otocacba, mert a másik irányba még sokáig nem fogunk találni semmit. Rövid tanácskozás után megfogadtuk a helyi tippet és a kisváros felé vettük az irányt. Épp tanácstalankodni kezdtünk volna, mikor egy helyi vendéglátóipari egységre bukkantunk. Itt sikerült innunk néhány üveg helyi nedüt, és pótolhattuk az elveszett kalóriákat is. Ekkor már majdnem 80 kilóméter volt a lábunkban. Egy bő órás pihenő után indultunk tovább és mikor visszaértünk az elágazáshoz ahol a legutóbbi rövid tanácskozásunkat tartottuk, nekivágtunk a még előttünk álló első nagyobb hegynek. Itt folyamatos emelkedéssel 9 kilóméter alatt 300 méter szintet kapaszkodtunk fel. Ezen a részen már nem volt tanácsos letérni az útról, mert mind a két oldalon jól látható táblákkal jelezték, hogy aláaknázott területen lépdelne a szófogadatlan, messziről jött ember. Mire felértünk, már kezdett sötétedni. Itt a közlekedési táblákon is golyó ütette nyomokat lehetett látni. Mire mindenki felért, már egész sötét volt. Nekem az első mozdulatra sikerült letörni a lámpámat, ami nem volt egy nagy főnyeremény, de ettől azért többet vártam tőle. Végül két gyorsszorítóval siekrült felhelyezni, így én sem a vaksötétben szeltem a kilómétereket lefelé a hegyről. A sötét ellenére jól haladtunk. Alighogy lleértünk az egyik kis faluba, máris azon kaptam magam, hogy felfelé tekerek. Azt reméltük a következő emelkedő a térképen előre ellenőrzött információk alapján nem lesz mezőnyszaggató, de tévedtünk.

A jeges ezres és a kiéhezés

Nehéz volt. Sokkal nehezebb mint reméltem. már a teljes sötétség is épp elég kimerítő volt, de az emelkedő és a hőmérséklet itt ismét kitett magáért. 9 kilóméteren keresztül, közel 400 méteres szintkülönbséget produkáltunk a 4 fok körüli hőmérsékletben. Én ezen az emelkedőn éreztem, hogy (magam mögött hagyva a mai 90 km-es utat, és azt az egyszeri szilárd étkezést amit elogyasztottunk) lassan elfogyok. Minden tekerésre éhes voltam, lesehetett a vércukor szintem, már nem segített a folyamatos csoki evés. Alig tudtam tekerni, minden mozdulatért meg kellett küzdenem. Nagy nehezen felértem a 930 méter magas csúcsra, amit ráadásul egyetlen térkép sem jelölt. (A mai napig nem találtam rá) Megálltam, letámasztottam a bringám és leültem. Fennt hó volt az út mellett, és így közeledve az este 10 órához, nagyon hideg. A maradék ruhámat még magamra vettem, ami összesen két zoknit, sapkát, két rövid újjő bringás mezt, egy pólót, egy hosszú bringás mezt, egy termo kabátot és egy széldzsekit jelentett, és így mint egy kerékpáron közlekedő eszkimó, már suhantam is lefelé a többiekkel. Az előző csúcs kiérdemelte a “jeges ezres” kifejezést, amely névvel az egyik barátom látta el. Eléggé találóan.

Az utolsó szakasz, és a pulton táncoló pultos

A “jeges ezres”-ről legurulva végleg lefagyott a lábam, és mikor kiértünk a főbb útra a hegyek közül, igazából nem tudtam, hogy mennyit is megyünk még ezen a napon. Azt tudtam, hogy az eredetileg tervezett cél, még nagyjából 30 kilóméterre van, de azt is tudtam, hogy este 10 órához közeledik az idő, és csak nem tekerünk egész éjjel, mégha elég bevállalós is volt a brigád. A következő felfelé egy 10%-os emelkedő volt, amin pár száz méter után félre tettem a bringát, leültem a csendben az út melletti árok szélére, és enni kezdtem. Kis pihenés után magamhoz tértem, és utolértem a többieket, akik már találtak egy helyet, ahol megállhattunk kicsit. Az eső szép csendesen elkezdett esni, és ekkor már fél 11 körül járt az idő. Megpihentünk és közben jól szórakoztunk a helyi pultoson, aki a haverjaival az általában bármelyik helyen jellemző horvát népzenére nagy lendlettel elkezdett a pulton táncolni. Nem nekünk való volt ez a zene, de vicces volt a helyzet. Mindezek után, kedvesen odajött hozzánk és felvette a rendelést. Eközben nemzetközi biliárdcsata alakult ki egy barátunk és egy horvát fiatal srác között, amely végül igazságos döntetlennel zárult. Az ablakon kinézve láttuk, hogy az eső még mindig nem áll el, így a pultos srác két tánca közötti időt kihasználva megbeszéltük vele, hogy kiad nekünk egy apartmant, és az éjjelt ezen a helyen töltjük. A bringákat az udvaron hagyhattuk egy fedett de nem zárt helyen, és befészkeltük magunkat az apartmanba. Végl minden féle maradék ennivalónkból (kolbász, szalámi, sajt) egy kis vacsora készült, ami nem volt elég, de az éhenhalás elkerüléséhez épp megfelelő volt. Ezek után még kis beszélgetésekkel ért véget ez a nap.

Tekertünk összesen 108 km-t