Bringás Barangolások

Pastersee, Hochtor 2014

Pastersee gleccser

Az időpont 2014,  A Großglockner Ausztria, és a keleti-alpok legmagasabb csúcsa a maga 3798 méteres tengerszintfeletti magasságával. A csúcs Karintiában, a Magas-Tauern hegység központi részén található. A közelében nincs is hegyi átjáró, de egy kis kitérővel hamar a Hochtor átjárójánál találhatja magát a kitartó kerékpáros utazó. Ezt a remek csúcsot és a közelében található Pasterze gleccsert semmi képpen nem lehet kihagyni, ami 8 km hosszan és 5 km szélesen húzodik a Gloßglockner keleti részén, a helység Heiligenblut. Egész pontosan kissé déli irányba a B107-es jelzésű úton, Pochorn település határában egy pihenőhely. Pochorn a legkönnyebben dél, majd dél-keleti irányból közelíthető meg a B106-os jelzésű út felől, illetve délről, Lienz városából, a B107-es jelzésű úton északi irányba haladva. A kezdő magasságunk 1182 méterrel a tenger szintje felett leledzett. Az idő csodás, napsütéses volt és nagy várakozással töltött el a tekerés. Kiadós reggelit követően a nyeregbe pattantunk. Az első kilométer még az állítgatásokkal telt, de a másodikat már a tátott száj és a leesett áll jellemezte. Már is megérkeztünk Heiligenblut városába. Ennek a csodás hegyvidéki kisvárosnak a jelképévé vált a híres gótikus templom, ami a fő téren az ég felé törő karcsú tornyával, mint egy jelzést ad a felfelé kerekezőknek. Nem mellesleg a kis város a nevét Jézus szent véréről kapta (Szentvér). A templomban ma is őrzik Krisztus vérét, így a városka híres zarándokhellyé vált. Elhagyva Heiligenblut ember lakta részét, egy csodás tábla rendszer jelezte számunkra, Feltüntették rajta, hogy az emelkedő 12%-os meredekséggel bír, házi jószágok is gyakran kelnek át az úttesten, hajtűkanyarokkal teletűzdelt az út, valamint esős, havas időben csúszik. Eddig még semmi rendkívüli nem érezhető ki az imént leírt pár sorból, de mindezen nyalánkságok 33 km-en keresztül voltak várhatóak. mire éppen lett volna időm sokkot kapni, máris jobbra tekintve végig lehetett látni a hegyek közé vezető völgyön. A tőlünk 2,6 km-re és 200 méter szintre lévő kiindulópontunk, amit alig 15 perce hagytunk el, már olyan látványt nyújtott, mintha repülőről látnánk viszont. Miközben egyre feljebb verekedtük magunkat a hegyoldalban,

Nagyjából 1800 méterig folyamatosan faltuk a szinteket. Az imént említett táblától 5,6 km-en keresztül, egy hosszú, kegyetlenül kíméletlen egyenes szakasz falta folyamatosan az energiáinkat. Ezen a részen 570 méter szintet szedtünk magunkra, ami kicsivel több 10%-os meredekséget jelent. Ekkor érkeztünk meg egy szakaszhoz, ahol az utat sorompóval és fizető kapuvál zárták le, így eddig a pontig lehet térítésmentesen megközelíteni a gleccsert és a hegyi átjárót. Ettől kezdve az autóknak az aktuális árfolyamok alapján 34,5 Euro, de a kerékpároknak egy külön kis ingyenes sorompó nélküli kerékpárutat alakítottak ki. Az autóknak nem olcsó, de nekünk kerékpárral közlekedőknek, segítség ez a viszonylag magas összeg, mert így elkerülhetjük a motorok bűzét és a hengos zajt, ami segít kicsit a természet részévé válni.Az út a Hochtor-ig egyébként 36 hajtűkanyart rejt, Számtalan ponton tudunk kitekinteni a tájra és a környékre, de hozzá kell tenni, hogy ez az út jó időben az igazi, mert akkor nagy távolságból rálátni a hegyekre és a hegyek között magasan kanyargó völgyekre is. Számunkra enyhén felhős időjárás adatott ezen a túrán, de több alkalommal is láthattuk a großglockner felhők mögül kibúvó havas, jeges csúcsait. Óvatos pihenés vette kezdetét a kerékpárokon. Az elkövetkező 2 km-en egy elágazásig (amely a hochtor átkelője és a Pasterze gleccser közötti választásra kötelezi az arra kerekezőket) erős lejtésben volt részünk. Kicsit jól is esett, de mindig benne van a szintvesztés tudata, és ez kissé vegyes érzelmeket vált ki. A hátralévő 7,4 km maga  volt a csoda. A gyönyörű, hegyoldalban kitett aszfaltcsík az enyhe kanyarokkal, de mégis hosszú beláthatóságával elvarázsolt. A meredekség kicsit csökkent, mert már csak 500 méter körüli szint várt ránk ezen a maradék távon. A hegyoldalban tekerve le sem tudtam venni a szemem a hegyekről. Ekkor láttam először 3000 méter feletti hegyeket ennyire közelről. A hegyóriások 4-5 km-re helyezkedtek el tőlem, a mellettem elterülő völgy ellenkező oldalán. Szinte egy karnyújtásnyinak tűnt ahogy az 1800 méter magasra a saját szintünktől kiemelkedő óriások lestek minket. Jelzem ekkor már mi is elértük a 2000 méter körüli magasságot. Az út mellett ellenkező irányba tekintve felfigyeltünk a gyönyörű Fensterbach vízesésre, amely 1000 méter szintkülönbségen keresztül zúdul alá a Wasserradkopftól kissé lejjebb a sziklából eredve. Mi az alsó szakaszán láttuk, ahogy aláömlik az alattunk haladó Möll folyóba. A Möll közvetve Margaritzenstausee-ből ered, amit közvetve a mi gyönyörű gleccserünk táplál. Hamarosan az utolsó szakaszához értünk a gleccserhez vezető úton. Az utolsó 3 hajtűkanyar még egy igen gyönyörű és nehéz 1,5 km-es félig nyilt alagutat is tartogatott számunkra, ahol 12-13%-os emelkedéssel haladt az út az osztrák alpok teteje felé. Ezen a szakaszon sajnos éppen néhány autó és motor ért utol bennünket, így az alagútban kissé nagy zaj és benzingőz uralkodott. Számomra nehéz volt ez a rész, de a csodás látvány és az érzés, hogy az előbbiek során még csodált alagútban haladunk kissé feledtette a fáradalmakat. A hegyi átjáró után elértük a célunkat és elénk tárult a gyönyörű gleccser, ahogy hömpölyög lefelé a hegyről az orrunk előtt. Sajnos egy kihelyezett táblán nem sok jót olvashattunk a jégmezővel kapcsolatosan. Nevezetesen 150 évvel ezelőtt még 11,5 km hosszú volt. és a vastagsága elérte a 190 m-t is. Szinte elképzelhetetlen számomra 190 méter vastag jég. Azóta már 3 km-t csökkent és a folyamat sajnos most is zajlik. Elmentünk a nagy mértékben látogatott kilátási pontig. 8 fokot mutatott a hőmérő, és én rövidnadrágban voltam. Nézelődés közben alattunk sok száz méterrel észrevettünk egy társaságot, akik valószínüleg gleccsertúrán vettek részt. Alig látható, apró pici pontocskák voltak. Nagyon kellett figyelni, hogy lássuk őket mozgás közben. 10 perc alatt az idő egyre csak szebb és szebb arcát mutatta. A gleccser felett percről percre jobban és jobban látszottak a Hohe Riffl 3338 és a Johannisberg 3450 méter magas, vastagon behavazott csúcsai.

Nos miután “kigleccsereztük” magunkat jól felöltözve “féktelen” gurulásba kezdtünk. Nagyon nagy éhséget éreztem, és Tamás sem volt éppen jóllakott. Kis kuriózum volt közben, hogy éppen ez előtt az út előtt szereztem be egy Gepida brandon (2013) országúti kerékpárt, amit Tamás ezen a lefelén próbált ki. A lényeg azonban, hogy pár perc zúdulás után megálltunk egy helyen ebédelni. Gyönyörűen berendezett éttermet fedeztünk fel, a kilátás pedig felbecsülhetetlen szépséget rejtett a Großglockner csúcsainak látványával. Míg ebédeltünk előfordult, hogy egy kutya jött-ment az ebédlőben. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott ezen a vendéglátóipari helyen, így csendes nézelődéssel eltöltött ebédünk egy korsó sörrel igazán felemelő volt. Végül nagyjából 1 óra elteltével megköszöntük a vendéglátást, majd legurultunk az 1860 méterrel a tengerszint felett lévő elágazáshoz. Mivel Tamás is és én is egész jól éreztük magunkat, ezért igazából ekkor hoztuk meg a döntést, hogy nem lefelé, hanem a Hochtor 2505 méteres átjárója felé vesszük az irányt. Nekem kis kellemetlenségem akadt, mert a 2 hetes kerékpáromon éppen igazolódott a váltóbovden, így kissé pontatlanná vált. Menet közben próbáltam álítani és olyan “jól sikerült” a beállítás, hogy végül felfelé csak a legkisebb lánctányért tudtam használni a hajtóművön. Persze ez nem jelentett problémát a 10 % körüli emelkedőkön, de nem örültem a helyzetnek.

Hochtor

Szóval újra a Hochealpenstrassen. Rövid szerpentines szakaszok és egyenes emelkedők váltogatták egymást. Az úttól délre a 2320-asLacknerberg havas, sziklás része tekintgetett ránk, mellette a Schareck 2600 körüli csúcsával. 2340 méteres magasságban, immár a Lackenberg felett kissé kinyilt a tér és hatalmas, jól belátható hajtűkanyarokkal túzdelt legelő között tekertünk. Elfáradtam, leültem kicsit szemlélni a tájat. Az utolsó kilóméter elviselhetetlennek tűnt. Ekkor említettem Tamásnak, hogy soha többé ne szóljon hozzám és nem megyek tekerni sehová. (Valahol az első 10 hágó között szerepelt ez az út.) Végül felértünk. Megpillantottuk a Tauernkopf és a Großer Margrötzenkogel csúcsait és az alatta elvonuló, 400 méter hosszú alagutat. Az alagút déli részére érve ráláthattunk az alattunk elterülő tájra. Megérkeztünk a 2504 méter magas átjáróhoz. A szél erősen fújt, és az aszfalt felett mint egy fátyolként lebegett a nemrég leesett eső. Közben kisütött a nap. Néhány csúcsfotó után nyakunkba vettük a kerekeinket és átgurultunk az alagúton, egy kamion vészesen közeledő orra előtt sprintelve. Kiérve az átjáróból megpillantottuk az északi oldal néhány kanyarját és közvetlen az út mellett nagy hó borította területen állva körülkémleltük a látóhatárt. nem terveztünk sokáig fent tartózkodni, így hamar visszaindultunk. A déli oldalra visszaérve és felnézve az égre egy hatalmas sasra lettünk figyelmesek, mely hangosan vijjogva vitorlázott a szelek szárnyain. Közben hamar megjelent a társa is és egész a kiindulási völgyig való száguldásunk alatt láthatóak voltak a hatalmas kifeszített szárnyaikkal. Számomra nagy élményt jelentett ez a két madár. Olyan szabadon repültek és kémlelték a környéket a messzi magasból.