Bringás Barangolások

3 hágós svájci kör (St.Gotthard pass, Novena pass, Furkapass)

Elindulás

Ez a szép svájci kör, ismét egy közös nyári túra egyik útvonalát és nagy kihívásait jelentette számunkra. 100 km tekerés, három nagyobb hágóval tarkítva, igazán szép feladatnak ígérkezett. Főeg a táv hossza melletti 3000 méteres szintkülönbség jelentett valami olyat, ami ezt a helyet a különlegesen nehéz útvonalak közé emelte.Közel 12 óra utazás után 900 km-re az otthonunktól a Furkapass tetején leltünk nyugovóra. Mivel az előrejelzés azt mutatta, hogy másnap, mikor kerékpárral útra kelünk csapadékos lesz a közeg, inkább fentről szerettük volna kezdeni a nagy utat, és majd az út végén felfelé ázva nem annyira fázni.

Az éjszaka

Hajnalban mire megvacsoráztunk és felnyitottuk Tamás buszának tetejét, még csillagos volt az ég. Zoli és Tamás a fenti pihenőhelyen aludtak, mi Kikóval idén lent találtunk pihenőre. 2 órával a lefekvés után, úgy hajnal három óra körül, olyan vihar érkezett a hágóra, hogy Tamásék leköltöztek és behúztuk a tetőt, nehogy reggel a hágó alján találjuk meg az autó tetejét. A szél rángatta az autót, így négyen az alső részben pihegve próbáltunk néhány órát durmolni, tobb kevesebb sikerrel. Reggelre az utolső felhők még átmásztak a 2400 méter feletti hágón, majd folyamatosan tisztulni kezdett az ég.

Passo San Gottardo

A Furkapass tetejéről leereszkedve kezdtük meg az utat a Szentgotthárd-hágóra. Gyönyörű szerpentinek vezettek lefelé a völgybe és már meg-meg álltunk fényképezni az első kilómétereken is. Erre felé sem adnak a korlátokra, vagy bármi egyébre, ami arra szolgálna, hogy senki ne zuhanjon le a mélybe, ha esetleg bármilyen járművel hibázna egy pöttyet. Szóval száguldottunk Hospentál városka irányába. A lefelé zúdulás kitartott úgy 12 km-en keresztül. Ezalatt 900 méter körüli szintet veszítettünk, és a völgybe leérve még mindig csak 1500 méterrel a tengerszint felett már vetkőzésbe is fogtunk. A lejtmenetre ugyan is felöltöztünk téli kesztyű és miegymásba, de 1500-on már melegnek éreztük az időt és a nap is kisütött teljesen. 5 km-t haladtunk a szembeszélben, nagyjából szintemelkedés vagy szintvesztés nélkül. A környezet megint pazar, gyönyörű kis patak, óriási zöld legelő és kisvasút. Apró viadukt és a háttérben óriási hegyekkel fűszerezve. A legközelebbi hegyvonulatok 2800 és 3800 méter körüli magasságokban nyaldosták a felhők alját, és gleccserek csordogáltak a magasban. Már-már adta magát a helyzet, hogy az idei túra neve, Tour de terepasztal. Minden olyan mesevilág szerű volt a környéken, mintha felülről néztük volna ezt a csodás világot. Hamarosan elérkezett az első “mászóka” ideje. Hospental városában egy körforgalomban az első kijáraton kikerekezve jobbra felfelé vettük az  irányt. Ettől kezdve 9 km-en keresztül folyamatosan kaptattunk felfelé a Gotthárd hágóhoz. Az út egyenletesen emelkedett, 5-7% közötti meredekséggel. Az első kilómétereken még fel kellett vegyem a ritmust, alig kaptam levegőt és éreztem, hogy még nem állt vissza a pulzusom, illetve az állóképességem az erőteljes munkára, mert ezelőtt az út előtt nem sokkal nyaraltunk, ahol két futáson kívül más fizikailag terhelő tevékenységet nem folytattam. Lihegtem, hörögtem, és akármennyire iparkodtam, Tamást el kellett engednem és belejönnöm a tekerésbe.  Szépen, sajáttempóval haladtam felfelé, a közelben Tamással és 6 km megtétele után egy útelágzáshoz értem, ahol már Tamás elfordult jobbra. Elérkeztünk ahhoz a részhez, ami még a régi időkből maradt a hágó felé és macskakővel tarkított utat foglalt magában. Tamással kicsit tanakoodtunk, hogy vajon észreveszik-e a srácok a helyes irányt, bár ha nem vették volna, akkor is odavezetett volna az út, csak az a forgalmasabb lehetőséget jelentette volna. (Nekünk volna, de Zoli bizony mint később megtudtuk a forgalmas részen érkezett.) Tamással elindultunk óvatosan, a szokásos meredekségű úton felfelé, nagyon vigyázva, hogy a macskakő nehogy defektet okozzon nekünk. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a burkolat olyan minőségű volt, hogy én nem vettem észre 3-nál több követ, ami hiányzott az útból. Végül hamar felértünk ezen a 3 km-en és elkészítettük a hágófotókat. Felmásztunk egy-két kisebb sziklára is, és az egyiken Tamással megpihenve vártuk a többieket. Hamarosan megérkezett Kikó, majd Zoli is, mint már tudjuk, Zoli a forgalmas úton. Elkészült néhány jól sikerült kép is. Én a szikla tetején a többiek a szikla alatt álltak, így egész művészi lett az alkotás. A hágón található 7 darab tó is, melyek még szebbé teszik a környezetet. A hagyek a vizekkel együtt, talán a legszebb dolgok közé tartoznak a világon. Egy kis ponyvás tető alatt óriási hangukatban Wurst sütögetése mellett zenélt egy idősebbekből álló zenekar. zesniális hangulat volt az illatokkal és a zenével együtt. Zoli kért egy pecsétet a hágón, és nekiestünk a lefelének. A felhők vészjóslóan gyülekeztek, és nem szerettünk volna a vizes macskakövön lefelé tötymörögni. Persze minden kanyarban megálltunk fényképezni, mert a macskaköves szerpentinnek, ahogy talán Tamás meg is fogalmazta, “történelem szaga van.” Ahogy néztünk lefelé, valahogy el tudtuk képzelni milyen volt néhány száz évvel ezelőtt az élet a környéken. hosszan nagyjából 14 km-en keresztül kanyarogtunk lefelé Airolo felé, Amely a mélypont volt 1148 méteren, tehát jó 1000 méterrel a hágó alatt, még mindig magasabban mint a Kékestető. Pff. Közben az utak zsniális variálása tárult elénk. Először is az alsóbb részeken minden kanyar tükör aszfalt volt, de az összes egyenes macskakővel volt “megáldva”. Ez azt sredményezte, hogy az első néhány macskaköves szakaszra rendesen kigyorsítva 50-60-as tempóval érkeztünk meg, így agyrázkódás közeli helyzetett teremtve. Még jó, hogy gyorsan megtanultuk, hogy ez akkor most így lesz egy ideig, így sikerült is túlélni a gurulást. Ezen kívül nagyon tetszett, hogy a lefelé jöttünkben sokszor kereszteztük a hegyre felfelé ívelő aútóutat, mert mind a másik oldalon már láttuk, itt külön utak vittek fel autóval mint kerékpárrral. Ezt az útkeresztezést úgy kell elképzelni, hogy mi az egyik irányból a 10%-oson leelé rohantunk, addig velünk szemben közvetlen a mi utunk mellett egy 10%-os emelkedést lehetett észrevenni. Ez a kontraszt nagyon szembetűnő volt. Jól nézett ki. Ahogy leértünk Airolo városkájába, kicsit falatoztunk nekivetkőztünk és nem volt mit tenni, elindultunk a második hágóra, a Passo dello Novena-ra.

Passo Dello Novena

A 413-as úton 21,5 km-en, 1300 méter szintkülönbség várt ránk. A szintrajzra nézve láttuk, hogy az alsó szakasz viszonmylagos bemelegítés a többihez képest. Zolit az elején elgyagytuk a hegymenetnek, így Kikóval és Tamással felváltva vezetve, egy egész jó tempót vettünk fel az első pár kilóméteren. Kis gondod jelentett, hogy amikor Tamás került előre, mindig szétszakadva kapartunk utána. Végül Tamás és én ketten maradtunk és kezdtem megszokni a ritmusunkat. Voltak percek, amikor vértizzadva jutottunk csak előre, Néha egy-egy fénykép erejéig tartottunk csak pihenőt. Az út itt 14 km-en keresztül folyamatosan haladt dél – dél-keleti irányba, alig egy-egy kanyart tartogatva, ami a várakozást jelentette számunkra. Továbbra sem szeretem a végtelen egyenes szakaszokat, mert ott biztosan tudom mi vár rám. Az út mellett gyönyörű kis falvak (Fontana, Bedretto, Ronco) sorakoztak. Játszóterekkel óriás mezőkkel rétekkel a hegylábon.  A távolban 3000 méter körüli hegyek sorakoztak, mint például a Pizzo Rotondo, vagy a Corso Brunni. 2000 méter közeli magasságban kezdődött a vég. Az eddig sem könnyű, és már eddig sem rövid emelkedő kicsit zordabbá változott, mint ahogy az ilyen magasságban lenni szokott. Az utolsó négy kilóméteren nem tudom megszámolni, hány alkalommal álltam meg pár másodpercre, mert oxigént aztán semmi képpen nem sikerült a tüdőmbe juttatni. Ha valaki eddig kételkedett volna, hát megint el kell szomorítsam, tényleg érezni, ha magaslaton jár az ember. Az utolsó szakaszon már csak az előttem lévő gleccsert figyeltem. Nem is emlékszem semmi másra, csak hogy végre felértem. Tamás elmondása szerint csak pár perc különbséggel érkeztünk. Nagyon éhesek voltunk és nagyon hideg volt. Öltözés után próbáltunk egy helyet keresni ahol ehetünk, így közben megérkezett Kikó is. Végül beültünk egy önkiszolgáló jellegű étterembe, a csúcson. Egy nagy adag tészta lett a fizetségem. Nagyon, de nagyon jól esett és nagyon nagy adag volt. Sok idő telt el, talán több mint fél óra, mire Zoli is megjelent. Viszonylag hamar összekaptuk magunkat, (pecsét, víz) és 1000 méter szintet legurultunk a hágóról, így 1350 körül jártunk éppen. A vihar nem tágított és végig a levegőben lógott, de mikor lemenekültünk a világ egyik tetjéről, kitisztult az ég. Úgy nézett ki megúszhatjuk, még ha éppen csepergett is a szinte felhő mentes égből valami.

Furkapass

Nagy örömben, hogy talán megússzuk nekiestünk Ulrichenből, a Furkapass-nak, aminek a tetjén az “otthonunk” várt minket.Az utolsó 22 kilóméteren még 1100 méter felfelé volt a terv. Az első pár kilóméter megint nagyon óvatosan kezdődött. Néhol kis versenybe bocsájtkoztunk egy bringástársunkkal. Az út itt 5 km-en, éppen csak 50 méter emelkedést, tehát 1% meredekséget mutatott. Talán nem kell mondanom, hogy a szokásos, “jaj… lesz ennek még böjtje” érzés kerülgetett éppen, amikor óriási dörgésre és szélre lettem figyelmes, de nem abból az irányból ahonnét eddig vártuk, hanem épp az utunkon lévő szakaszról. Hiába szedtem a kerekemet, 1700 méter környéki magasságon, rámszakadt az ég. Megálltam egy percre mert a szél és az eső a kedvemen kívül még a bringámat sem engedte szárnyalni. Épp azon morfondíroztam, hogy hová is menekülhetnék, mikor megérkezett Kikó. Együtt elmásztunk az első kanyarig, és ott egy sziklakiszögellés alatt magunkra vettük az esőkabátokat. Kikó ötletét elfogadva, miszerint várni egy kicsit sem érdemes, továbbmentünk. Az eső csak ömlött, a szél óriási volt és előttem egy rettenetesen nagyon kanyargó utat láttam. Néhány precig azt hittem arra kell menni, de eszembe jutott, hogy az egy másik hágóra, a Grimselpass-ra visz. Utunk előtt terveztük, ha nincs szörnyű idő, akár még fel is mászunk rá, de ezen már nem kellett gondolkodni. Az eső talán már nem ömlött, csak esett, és az út meredeksége sem haladta meg egy ideje a 8%-ot, így mondhatni az előzőekhez képest konfortosan kezdtem érezni magam. Meg lehet szokni, hogy minden egybefolyik és a szemüveg mögül nem lát ki az ember. 1970 méteren, 8 kilóméterre az autótól, találtunk egy sziklamélyedést Kikóval, amit határozottan búvó hejnek alakítottak ki az út melett. Éppen csak megálltam, kicsit elbújtam és Kikó is megérkezett, amikor elállt az eső. Azt gondoltam, vicc, hogy épp rommá áztunk és nem volt hová menni, most meg hogy van, nem esik, de hát sopánkodás helyett gyorsan tovább indultunk. Átmentünk a fogaskerekű vasút által keresztezett útszakaszon (fogaskerekű 2000 méteren, és mint később kiderült Tamás ezeken a sineken elhasalt, a szokásos felfelé történő, évente ismétlődő esését produkálva. Bocs Tamás.) és már csak egy két kilóméteres, viszonylag nyugisabb szakasz volt az utolsó szerpentin megkezdéséig. Minden felé folyók és patakok zúdultak a hegyoldalakon és a völgyekben. A várt szerpentin gyönyörű, de elég kemény volt, főleg az ezen a napon már megjárt szintkülönbséget figyelembe véve, ami a 3000 méter környékén járt ekkor. Nem siettünk. Nézelődtünk, fényképeztünk és vártuk az egyik kanyar mögött kikandikáló Rhonegletscher vonulatait, az alatta elterülő gyönyörű gleccsertóval. A kanyarok nagyon kitettek voltak, szinte egymás fölé kanyarodtak vissza és a legmeredekebb helyeken legeltek a kecskék és a bárányok. Gondoltuk már mindegy, ezt terveztük, hát megnézzük azt a gleccsert, ahol természetesen pénzt szerettek volna kérni tőlünk, de olyan drágának találtuk az árat azért a szolgáltatásért, hogy 50 méterrel tovább haladjunk, hogy megelégedtünk az ingyen látvánnyal. természetesen így is elég szépnek bizonyult a lezúduló jégtömeg. A gleccsertó pedig különleges színű vízzel volt tele. Végül gyorsan letudtuk a tótól hátralévő 3-4 kilómétert, és a ködben megérkezve, nagy örömmel szálltunk le a gépekről ezen a csodás napon.