Bringás Barangolások

passo Rombo 2015

Utazás

Ez a hágó a 2015-ös év nyarának “nagy” külföldi barangolásán akadt az utunkba. Minden évben elmegyünk 2011 óta egy nagyobb 4-5 napos kiruccanásra bringával a hegyekbe. Ebben az évben egy nagyon szép és nagyon monumentális túrát sikerült szervezni. Ez kivételesen az én ötletem alapján tevődött össze. Ajándékba kaptam ugyan is egy gyönyörű könyvet, ami részletesen elemzi a legszebb hegyeket, emelkedőket Európában. A könyv alapján összeírtam 9 hágót, amelyek gyönyörűek és lélegzetelállítóak. (Ha már lélegzet, akkor felvisz a hypoxia. Csak azoknak mondom akik értik mire gondolok, és ilyenek négyen vagyunk.) Tehát, megszerveztük, és Tamáséktól nekiláttunk az eddig ismeretlennek a Transporterrel. Ennek a kocsinak egyik remek tulajdonsága, hogy a teteje felnyitható, így a szállásért már nem kellett aggódnunk. Ketten fent, ketten lent alszunk majd. Mert ugye mint már említettem most négyen voltunk (Tamás, Kikó, Zoli és én). Hajnali 5.30 körül vágtunk neki a “messzi” nyugatnak. (Ami azért tényleg nem volt közel.) Belemásztunk Ausztria közepébe, és első alkalommal, a Tamásnak nekem és Zolinak már ismert Lienz városka bevásárlóközpontjában tartottunk megállót. Jól bírtuk, mert innét már jóval közelebb volt Olaszország mint szép hazánk. Kis bevásárlásunk után Prato alla Drava településnél átléptük az osztrák-olasz határt. Jó tempóban haladtunk, nem kellett megállnunk, így a határtól már nem messze nagyjából két órás autókázásra voltunk San Leonardo in Passiria városától. Vipiteno városkától nekiláttunk, hogy megmásszuk a 2094 méter magas Passo Giovo hegyszorost. Most még csak kocsival, de ezen a napon

Zoli még bringával is megmászta ezt a hágót. Ugyan is neki már megvolt a gyűjteményében a Passo Rombo, így ő ezt az utat választotta kerekezésre. Ezt a kocsikázást 948 méterről indítottuk és a vége a már említett 2094 méteres magasság volt. A több mint 1100 méteres szintkülönbséget végig tátott szájjal, az ablakon kilesve töltöttük, ahogy lenéztünk a hegyről. Magasabb pontokon már külön hegyvonulatokat is láttunk és a mögötttük húzódó további völgyeket. Majdnem mint a térképen. Végül a hágón átkelve elértük a mai napi autós célunkat. Nagyjából 13.30 körül lehetett ekkor már az idő. Egy pizzeria előtt egy nagy területen álltunk meg. Öszzepakoltunk, felöltöztünk, és miután kis ebédünket is elfogyasztottuk mindenki indult a maga útjára. Zoli a Passo Giovo felé, mi pedig a híres Passo Rombo irányába.

Passo Rombo hegymenet

Az első szakasz egyből belevágott a lecsóba. Az első 5 kilóméteren átlagosan közel 5%-os szintemelkedést vettünk fel. Az elején volt 6-7% is több alkalommal, de végül egy forrást megelőző, utolsó néhány száz méteren megszelidült a vad vidék. Több szakaszon itt az elején azt hittük kiesik a tüdőnk a fülünkkön. Meg-megállva haladtunk tovább, míg a teljes csőd előtt éppen kissé pihentetőbb emelkedéssel elértük az imént említett forrást, amiből elképesztő lassan, de csordogált a hűsítő, éltető erő. Egészen biztosan tudom, hogy a víz az egyik legcsodálatosabb dolog ami létezhet. A forró, kemény hegymenetben egy forrást találni maga a csodálattal teli öröm. Milyen lehet a sivatagban…?! Kis pihenő után másztunk tovább az utunkon. mert egy 10 kilóméteres kemény szakasz következett. Ezen a szakaszon keveset ment a szintemelkedés 8% alá. A táj gyönyörű volt.

Sziklafalak közben végtelen zöld területek és hegyvonulatok amerre a szem ellát. Közben a mélyben egy gyors vizű, zubogókkal 3 méterenként teletűzdelt patak rohant, és az út a képen látható formában, sokszor éppen csak a meredély szélén osont előttünk. Ezt a “Gyűrűk Ura” érzést egy másik forrás meglelése csak fokozta. A táj lassan nem evilági köntöst vett fel. a forrásnál ismét töltöttünk a kulacsokba egy kis vizet, ami jéghideg volt és nagyon frissítő. Magunkhoz vettünk egy kis energiát, de az indulás után én éreztem, hogy na ez nem fog sokáig menni. Nekem bizony ennem kell. Én vagyok ugyanis a bandából az, akinek állandóan enni kell, mert akkor vagyok képes sokat tekerni. Nem tudom a többiek hogyan csinálják, de kaja nélkül is mindent megmásznak. Amikor ismét 10%-os lett a világ az orrom előtt, megálltam és nekiláttam a falatozásnak.

 

Kikó megállt velem, fényképezgetett, és nézelődött. Azt kell mondjam azért szép helyet találtam az uzsonnázáshoz, mint az a fentebbi képen is látszik. Itt nagyjából 10 percet élveztük a táj vendégszeretetét, majd nagyjából 2 kilóméter megtétele után, egy csodálatos világ bukkant fel előttünk…inkább felettünk. Az orrunk előtt ugyan is egy 1,2 km-es szerpentin tornyosult. Az emelkedő meredeksége nagyjából 10%-os volt, mert több mint száz méter szintet küzdöttünk le ezen a szakaszon. Az igazán érdekes azonban, ez a girbe-gurba utacska volt. A szakaszon sok visszafordító hajtűkanyar kapott helyet. Néha ki kellett kissé hajolni az egyik szinten, hogy észrevesgyük holt tartottunk egy perccel a megelőzően, mert olyan meredek volt az aszfaltkígyó. Na de beszéljen helyettem inkább egy kép, mert a képek sokszor többet tudnak mondani, mint az emberek:)

A piros felsőben a kép bal oldalán egyébként Krisztián látszik néhány kanyarral lejjebb, a képet pedig Tamás készítette. Ez után a gyönyörűság után, ami a bringás szemek tudnak igazán értékelni, egy egyenes szakasz következett, amely egy hajtűkanyarban végződött. Ez a kanyar talán az egyik kedvencünk lett Kikóval. Megálltunk ls hosszan néztük azt a rámpát amin álltunk. A kanyar ugyanis kilógott egy völgy fölé, és az imént már érzékelt kőkorlátok választották el a bamba utazót a 7-800 méteres mélységtől. Az itt nyílt újabb völgy torony iránt már a csúcshoz vezetett. Ebben a kanyarban is készült néhány kép, és az egyik érdekessége az volt, hogy a meredeksége miatt, csak behúzott fékekkel lehetett megállni egyáltalán két lábon a szamarainkkal. A táj itt kezdett igazán jól láthatóan elválni. A fenyők már alattunk voltak, velünk szemben és magasabban egyre gyérebb színű legelők és sziklás részek váltották egymást. Szóval lehet, hogy már unalmas de ismét a kép beszél.

A háttérben még meghúzódik egy csodálatos hegy gleccserekkel. Nagyon összetett és érdekes a vidék ebben a magasságban, A mélység és a panoráma, a végeláthatatlan völgyekkel és hegyekkel igazán meghatározó élmény, ami beég az ember emlékezetébe. Sokszor élünk még hónapokig ezekből az élményekből. Egyébként csak, azért raktam olyan képet amin rajta vagyok, hogy elhiggye mindenki, hogy ott voltam 🙂  Ezután a visszafordító után, folyamatosan haladtunk a még hátralévő kilómétereken. Egy helyen bementünk a hegy gyomrába is egy alagúton, ahol rettenetesen hideg volt. Szerencsére ez nagyjából 150 méter hosszú szakasz volt. Ezután a felfelé ellaposodott, nagyjából 2%-os emelkedést kellett csak legyőzni. Mikor megérkeztünk Kikóval a tetőre, Tamás már ott üldögélt és szemlélte a kilátást. Nem tudom mit evett barátunk, de legtöbbször elöttünk járt ezen a napon. A csúcson tudatosítottuk, hogy az a völgy amit a visszafordítóból láttunk, az ugyan az amit a hágóról látunk, csak a másik oldalán vagyunk éppen. Lent a mélyben messze bárányok bégettek és a kolomp a nyakukon messzire csengette az ott létüket. Csak hosszas szemtorna után sikerült néhány példányt felfedezni a messzi mélységben, Néhány percig üldögéltünk, nézelődtünk és elkészítettünk néhány csúcsfotót.Megszemléltük a szorosban felállított emlékművet, és falatozgattunk.

Mikor megszellentett minket a hűvös nyári szellő a magasban, ahol nagyjából 10 fok körül volt a hőmérséklet, elindultunk pár métert a másik oldalra a hegyen, megnézni milyen is a kilátás a szoros túloldalán. Közben észrevettem egy éttermet a magasban, és bementem egy pecsétért, mert az útazgatások  során Zolival elkezdtük gyűjtögetni a pecséteket. Szereztem is kettő darabot, így az egyiket Zoli kivághatta és beragaszthatta a saját gyűjteményébe, mert ugyan ő nem volt velünk ezen a túrán, de már megmászta ezt a hegyet, csak akkor nem tudod pecsétet szerezni. Nagyjából 17 óra körül járhatott az idő, mire minden kedvünkrevalót megnéztünk a szorosban. Felöltöztünk, mindenki magára vette a melegebb ruháit, és nekivágtunk a lejtmenetnek. Több alkalommal is 60 km/h-ás sebességre gyorsultunk A hegy felsőbb szakaszán szinte két két kézzel kellett kapaszkodni és támaszkodni, hogy a felfelé már látott meredek hajtű kanyarokban ne bukjak orral a szépséges aszfaltba. Szépen haladtunk, néha kicsit veszélyesnek éreztem a lefelé rongyolást, de minden rendben haladt. Az egyik kanyar után, egyszer csak szembe jött velünk egy egész kecske csorda. (Elnézést, ha a kecskék nem csordában közlekednek, de a lényeg, hogy sok kecske.)nagyjából 40-50 km/h-ás sebességről kellettegy fél sávban lelassítani, és nagyon könyörögni, hogy a “banda” ne ugráljon át a saját, jobb oldali sávjából, a mi oldalunkra. Na de ezt is megúsztuk, és a hátralévő néhány kilómétert, már megállás és probléma nélkül oldottuk meg. Mire visszaértünk az autóhoz, Zoli már nagyban pihengetett a hátsó ülésen, mert ő néhány száz méterrel kevesebb tengerszintet küzdött le mint mi, így előbb is ért vissza. Pár szót váltottunk, majd felpakoltunk, hogy elinduljunk éjszakai szállást keresni.

Szálláskeresés

Úgy voltunk vele, hogy az össz távolság a következő napi túránkig nagyjából 60 kilóméter, tehát bármerre indulunk és bármennyit haladunk jó lesz nekünk, csak maradjunk a Stelvio lába felé vezető szakaszon. Végül nagyjából 5-10 km után már ki is

néztünk magunknak egy hegyet, amin terveink szerint az aljához közel, és nem lakott területen tölthetjük az éjszakát. Nos addig-addig mentünk fel a gyönyörű panorámával megálldott hegyre, és addig-addig “álltunk” meg a következő pihenőnél, hogy végül kalandvágyból felmentünk a tetejéig. Mert milyen bringás az, aki ha elmegy házgóni, nem megy fel a hegyszorosba, Ha máshogy nem, akkor autóval. 🙂

A panoráma csodálatos, csend van, béke van, bár egy olyan helyen álltunk, ahol a tulajdonos láthatóan kiírta, hogy itt parkolni tilos és a tábla nagyjából egy méterre volt az autó szélvédőjétől, dehát kérem szépen…Elfogytak az első sörök, és mindannyian kellemesen elfáradva kisétáltunk hegynézőbe, mintha még nem láttunk volna ilyen képződményt soha eddigi életünk során.