Bringás Barangolások

Passo Giau és a Falzerego 2014

Pocol-passo Giau

Viszonylag későn vágtunk neki ennek a kis túrának, mert reggel még Ausztriában, a hohenalpenstrasse lábánál ébredtünk. Eredetileg ott szerettük volna kezdeni a “hegymászást”, de be kellett lássuk, hogy jobb nekünk most másfelé. Szóval dél körül indultunk fel az első csúcsra. Pocol község határában álltunk meg, miután elhagytuk Cortina d’ Ampezzo-t. Gyorsan összekapartuk magunkat az autózgatás után, és hajrá. A hegy nem kímélt minket. Egyből 5-7%-os emelkedést tapasztaltam az első pár kilóméteren, és ez csak rosszabb lett. Szépen lassan haladtunk, ahogy szoktunk, mert ember legyen a talpán aki ilyenkor tud és akar sietni. Még be sem melegedtem, máris megszakadtam. Igyekeztünk kitartani, néha egy-egy pillanatra megálltam fényképezni, na meg oxigént juttatni az izmaimba. Az út nagyon kanyargott, és itt kezdtem értékelni a kanyarokat. Azóta már megtanultam, hogy a sok szerpentin életet ment, mert mindig reményt ad. Egy rövid távon látom, hogy azt még le kell győznöm, és igaz, hogy ha bekanyarodok még mindig nem lesz vége, de megint egy elérhető, legyőzhető távolságot látok. A nagy küzdőknek a sportban, ez előny. Én nagy küzdő vagyok. Nem szeretem a 4 km-es egyenes, végeláthatatlan szakaszokat, mert úgy érzem soha nem érem el a következő szakaszt. Na szóval itt sok volt a kanyar. Élveztem a tájat, a zöldet, a hegyeket a maguk kopárságval, és közben néha a 10-11%-os emelkedőkkel küzdöttem. Egyszer álltunk meg jól körülnézni, és néhány képet készíteni a csócs felé közösen, de emlékszem, hogy ott már nem bírtam volna egy métert sem tekerni. Kiesett a szívem meg az  agyam a számon, úgy lihegtem és a lábam is kérdőre vont, hogy most akkor nekem van-e még agyam. Nem volt, de remek volt ott lenni. Csodás volt a sok fenyő és a hegyed nyaldosó felhőzet. Na és körben olyan látvány tárult elén minden irányból mint a képen látni, és még nem is voltunk a csúcson.  A kép készültének helyéről már láttuk a csúcsot, ahol az út befejezi örjítő kavargását és átbukik a hegyen. Lelkierőt vettünk magunkhoz és némi csokit is, és mentünk. A csúcsig már nem álltunk meg. Végül 8.6 km és 716 méter szontkülönbséget letudva értünk fel a csúcsra. Átlagosan 8,3%-os emelkedést küzdöttünk le és eléggé elfáradtunk. Ami fent várt minket, az tényleg maga volt a csoda. Eddig sem volt semmi a környezet, de odafent olyan volt, mintha egy festménybe léptem volna. Mikor felértünk, szinte beleütköztünk a csúcstáblba, ami össze volt ragasztva minden féle matricával, de még kilátszott a felirat. Amit hírdetett az pedig az orunk előtt állt, hogy ez bizony a passo Giau. Gyönyörű a hegy a csúcson. Elnézést

, ha ismétlem magam, de ez megint csak semmi máshoz nem hasonlítható. Érdekes, a sok különálló  kis szikla, amit ez a hgytetőn lévő bucka alkot. 🙂 Mint egy rosszul összerakott orgona síprendszere. A hágót jelző tábla mögött egy kis étterem található, aminek a hírdetőtáblája egy magasba fellógatott kerékpár. Nagy bringás hely ez kérem szépen. Egy nagyon tipikus hágóval, ahogy van egy gerinc, nagyjából 3-4 méter szélesen az úton, ahol kicsit emelkedik és kicsit lejt. Vízszintesen semmi nincs itt fent.  Leültünk egy tábla mellé, és jól körülnéztünk. ekkor vettük észre, hogy egy helyi fickó egy kerepelő, zakatoló montival tekert fel ide és már fordult is meg a hágón és indult vissza. Jó az edzés, és mindegy mivel. 🙂 Ettünk ittunk, pihentünk és a viszonylagos kései indulás után, továbbot intettünk. Kezdetét vette az “őrült száguldás”. Élveztük, hogy jó minőségű úton mehetünk lefelé. Több esetben is megelőztük az autókat. Ez már sok túrán így volt, és pontosan nem értem mi az oka, hogy lefelé gyorsabban haladunk a gépeknél, de így van. Néha elérjük a 60-70 km/h-ás sebességet is ilyenkor, és ezekben az esetekben bármily hihetetlen vigyázunk magunkra. Képzeljük csak el a nagy kerékpáros körversenyeken 100-120 km/h-ás sebességgel lefelé zúduló profikat. Szóval sok kanyar, pazar környezet, és két kézzel kapaszkodás a fékekbe. Az imént említett módon pár perc alatt leadtunk 900 méter, szintet 6 km alatt.

A cél: Passo Falzerego

Az első útelágazáshoz érkezve megnéztük a térképünket,  merre is menjünk tovább, tudva, hogy a Falzerego a következő célunk. Az útvonal jobbra, nyugatra vezetett, természetesen felfelé. Itt felvettünk 100 méter szintet, de közben még megálltunk megnézni egy templomot, ami csodás környezetben helyezkedett el, a völgyre tekintve 1300 méteres magasságban, háttérben a 2000 és 2500 méter közötti hegyekkel. Miután felkapaszkodtunk erre a bizonyos 100 méteres szintre, egy kilátóponton álltunk meg körülnézni. Gyönyörű völgyet láttunk magunk előtt, településekkel és a völgyben szaladó folyóval. Készült pár fénykép, és nem csak a tájról, hanem a velünk együtt odaérő motoros figurákról is csináltunk egyet a kérésükre, majd gyorsan leadtuk az előbbi szintet, néhány rövid sziglába vájt alagutat is kihasználva és 1300 méter körülről elkezdődött a Falzerego hágóra vezető 11 km, garantáltan lejtő nélkül. Itt egy rövid felfelé haladást követően, éppen a ránk váró 11%-os emelkedő alján egy nagy evészet mellett döntöttünk, hogy mégis legyen miből felmászni a bringákkal a hágóig. Nekünk is kell üzemanyag és ezzel nem igazán érdemes szórakozni, mert aztán meg állhat meg a banda az éhezés miatt akár órákra is. Bevágtuk a még nálunk lévő szárazeledelt. Sonka, kolbász, kenyér, hogy legyen kalória és már ne kelljen megállni nagyot enni. Feltöltöttük a zsebeinket csokival és tovaindultunk. Az út első szhakaszában fenyvesek szolgáltatták a friss levegőt és a csodás pillanatokat. Sok ezer fenyő már-már bódító illata kerülgetett engem. Az út még egyenesen tört felfelé, nem túl nagy emelkedéssel. Ezen a szakaszon az előzővel ellentétben nekem ment jobban a tekerés, így előre mentem a saját jóleső tempómban. A szabály még él és az örök is marad, hogy “mindenki úgy megy fel a hegyre ahogy tud és legkésőbb a hegytetőn megvárja a társát vagy társait.” Nagy pörgetésemben és a szélsebes tempómmal,

amivel 10 és 13 km/h között hasítottam az aszfaltot. A fenyvesben, ahol már elkezdett kanyarogni az aszfaltcsík, de már kicsit kijebb a fenyősávból, látszott a mezőn egy várrom. Nagyon impozáns volt, de nem volt lelkem mellette megállni, mert jó volt a haladás, ahogy volt és nem akartam kiesni a ritmusból. Továbbtekertem, és az egyik hajtűkanyarban edzés zajlott egy műfüves labdarúgó létesítményben. Nem volt rossz dolguk na. Még téptem egy kicsit a kormányt. És épp mikor megálltam, láttam alattam a várromot bámuló Tamást. Én fent, ő meg egy kanyarral mögöttem, pont alattam, olyan 50-60 méter szinttel lejebb áldogált. Meghallotta a kiáltásomat, és mutogatta, hogy milyen jó az a vár, és igaza volt. 🙂 Na ezután következett ami még nem volt. 🙂 A sokadik kanyar után aszfaltozás zajlott, minek következtében az egyik sávot, ez éppen száradó, még meleg aszfalt foglalta el. Ez eddig természetesen teljesen normális. Csak éppen amikor engem elengedett a “mókus” a táblával a kezében, a 4-500 méteres sáv mellett a járható aszfaltra az ellenkező irányból is ráengedték a feltorlódott őrületet. A végkifejlet, hogy én a félig még száradó aszfaltra kerültem, amin már éppen nem hagytam nyomot, de végig ragadtam az amúgy is 5% feletti lejtően. A jó munkás figurák jól viselték a várakozást, ellentétben velem, aki ragadtam, koszos kerékkel és még az emelkedőmet is megtoldották kicsit a leragadással. Még negyjából egy kilómétert tekertem és egy szép helyet választottam pihenésre. Erről a pontról jól beláttam azt az utat, ahol majd a sógor is érkezni fog. Nagyjából fél óra telt el, amikor odaért Tamás, és meg sem állt, így én is pattantam és mentem tovább. Az előttünk álló szakaszon ami már nem volt sok a hágóig, egy gyönyörű sziklába vájt alagút is helyet kapott. Az út itt fél fordulatot vett a szikla belsejében, ahol sajnálatosan épp egy kissebb motorbaleset volt. Ezzel megkezdődött az utolsó szakasz és már csak pár méterre voltunk a Falzeregotól.

A fenti látvány, szinte hihetetlen volt. Inkább berakok egy képet. 🙂 Többek között ezt láttuk és ha a másik irányba néztünk, megtaláltuk Lagazzoui és más hegyek csúcsait, amelyek már 2770 körüli hegytetők voltak. A legnagyobb a Tofana, 3225 méter magas csoda. Na de csak szépen sorjában. Szóval a Falzerego 2105 méterével is megküzdöttünk. ismét 800 körüli szint, de megint megérte. A csúcson zajlott az élet. Mondhatni tömegek voltak jelen. Mindenki kirándult, nézelődött és élvezte a napsütést. Bementem egy bolt/kávézó/kocsmába, mert mindent lehetett kapni, és kértem 2 hosszú kávét olaszul. Magam is meglepődtem. (Ha éhes, szomjas vagyok egyből tudok elég sok nyelven, hogy ne halljak éhen. 🙂 Mikor jöttem ki a kávéval, egy figura az ajtóban lévő térképállványokon álló árut nézegette, és sehogy nem fértem ki mellette, már majdnem félretoltam, mikor kicsussazntam az ajtón. Ekkor jött a szokásos ám de mindig mégis váratlan meglepetés.Tamásnak mondtam, hogy “Nem tudok kijönni tőle, de nem állna odébb.” A válasz 10 másodperc múlva érkezett. “Bocsi” és már ült is le mellénk az asztalhoz egy honfitársunk. 🙂 Kézfogás, és az öröm, hogy nem mást mondtam, és elkezdődött egy kis hazai eszmecsere. A családjával kiránduló haverunk a győri balettben, vagyis annak a zenekarában volt hegedűs, ha jól emlékszem, és még egy közös ismerőst is találtak Tamással.

Egy békés fél órát dumáltunk, majd bementünk körülnézni a boltba, hogy hátha szerzünk valami apróságot. végül semmit nem vettünk, viszont már kezdett lemenni a nap, és nem akartunk sötétben lezúdulni az utolsó szakaszon, így elkerekeztünk. A hágótól az autóig gyorsan lepasszoltunk 600 méter körüli szintet, de előtte még megálltunk, mert láttunk egy meder, vagy inkább part nélküli, a mezővel szintben folyó patakot. Nagyjából ezzel a patakkal volt szemben a Tofana, és mivel már lejebb jöttünk a hágótól, nagyjából 200 métert, már 1300 méter körüli sziklafal magasodott előttünk. Nem is mindig látszott ki a hegytető, mert sokszor felhő csücsült rajta. Szóval ezt a helyet is hátrahagytuk és legurultunk az autóig. Már nem történt sok érdekesség, de még ráláttunk az északra lévő hegyvonulatokra, többek között a 3221 méteres Monte Cristallo-ra. Véget ért a móka erre a napra is.
Tekertünk 51 km-t.