Bringás Barangolások

Passo Fedaia és Passo Pordoi 2015

Völgybéli gurulás

Az előtző napi Gavia, Mortirolo túra után közvetlenül Arabba felé vettük az irányt. Az éjszaka folyamán 1 órányi autóútra az említett kisvárostól letáboroztunk, és a reggel első fényeire már indultunk is tovább, hogy a ránk váró 60 kilométer után megérkezzünk Canazei városába, aminek közelében egy évvel ezen túra előtt (2014) már Tamással tiszteletünket tettük. Canazei napsütéses, meleg idővel fogadott minket, és úgy határoztunk, hogy átszeljük a passo Pordoi szorost és Arabba felé az út mellett állunk meg a mai napi túra kiindulópontjául.
Mint minden komolyabb tekerés előtt, most is elkészültünk az útra, de azt kell mondjam,

 ekkor már nagy rutinnal rendelkező bringások voltunk, így ez nem vett többet igénybe 15-20 percnél. Az autó bezárása után “lóra” pattantunk és gurulni kezdtünk. A kiinduló magasságunk ekkor 1776 méteres tengerszint feletti magasság volt. 20 km haladtunk lefelé Arabba meleltt fekvő gyönyörű völgyben, közben folyamatosan veszítettünk a szintünkből.
A völgyön gurulva, egészen elképesztő szabdság érzetem támadt. Láttam már ezt a völgyet az egy évvel ezelőtt esedékes túránkon, de akkor nem mentünk végig rajta. A képen már csak az utolsó szakasza látható, de végig húzódik a hegyek között és tele van élettel. Zöld legelők, patak, lakott területek. Aképen jól látszik egy szakasz, pontosan a kép közepén, egy település Pian de Salezei, amely a távolból úgy néz ki, mintha egy a völgy közepén lebegő sziget lenne. Ezt a települést keresztezve haladtunk át a völgy déli oldalára. Kis szépséghiba, hogy az egyik pár perces pihenőnél sikerült a bringám egy táblának támasztani, de a kétkerekű máshogy gondolta, és pár másodperc múlva bedőlt egy árokba. Kár nem keletkezett, csak meg kellett igazítani a kissé elmozdult fékkart, amit már menet közben vettem észre, így ez is néhány percet vett igénybe számomra. Néhány alagúton kis lejtéssel eljutottunk az alig 1000 méterre a tengerszint felett lévő Caprile határába, és ettől kezdődött el a hegymenet.

Passo Fedaia

A nap még mindig sütött, így jó időben, a gurulástól és kis tekeréstől alapjában véve bemelegedve nyugatnak fordultunk és nekivágtunk a szoros felé vezető útnak. Kicsit ízlelgettem magamban a helyzetet, tudtam, hogy akad majd feljebb nagyon meredek rész is, és ez már a negyedik napi túránk volt egy adott túrán, így nem feltétlenül voltam a legfrissebb. Éppen mire kicsit felkészültem a rám váró feladatra, már az első településen át tekertem. Mint mindig itt még együtt volt a banda, mindenki igyekezett megtalálni a saját maga számára megfelelő tempót, ritmust. Az alsóbb szasza nem jelentett még igazi kihívást, mert nem nagyon volt 5-6% feletti emelkedés ezen a részen, olyan 4-5 kilométeren keresztül. Ekkor 1270 méter körüli szinten meredekebbre váltott az út.

 Egy festői kisvárost kersztezve, elérkeztünk Sottogudába. Ez az olasz város már a Fedai-ra vezető úton az ismertebb települések közé tartozik, mert innét indul, egy gyönyörű szurdok-völgy, amely tetején majd hogy nem össze ér a szikla mint egy betakarva a lent közlekedő természetkedvelőket. Mi ezt a völgyet felülről egy alagút bejáratából tekintettük meg. Az alagút után Kikóval együtt haladtunk felfelé, Tamás kicsit gyorsabban ment előttünk, Zoli pedig még mögöttünk járt. Az út 1450 méter magasan és 8 kilométer megtétele után északnak fordult, és ettől kezdve, a következő 6 kilométeren nem is kímélt minket. Ennek a szakasznak az elején, nagyjából 4 kilométeren keresztül teljesen egyenesen, néha kis kanyarulatokkal észak felé haladtunk, általában 11-12%-os emelkedéssel felfelé. A körülöttem lévő szélesnek mondható völgyben az volt az érzésem, hogy ide bizony elfeljtettek néhány szerpentint építeni, és esetleg néha 7-8%-ra csökkenteni a felfelé haladás mértékét. Hely az lett volna rá. A legdemoralizálóbb egy ilyen felfelé haladásban az, hogy végig látja maga előtt az ember a messzeséget, akár 4-5 kilométerre előre is. A kanyargós szakaszok nekem jobban fekszenek, legalább is pszichologiailag. Ezen  a részen Kikóval egymás mögött pár méterrel haladtunk és egyszer megálltunk pár falat energiát is magunkba gyömöszölni. Közben messze előttünk végig láttuk az apró kis pontot, Tamást, aki halad és egy alkalommal szintén pihenőt tart. Némi majszolásunk befejztével mi is tekerésnek indultunk. Az utolsó bő 2 kilométeren megérkeztek a szerpentinek. Vártam, hogy majd itt biztosan 10% körülire vagy alá csükken a meredekség, de ha már szerpentinek, itt ezt is komolyan gondolták, és mivel eddig a 12%-oson nem építettek ilyet, most a 13-17%-os meredekség a kanyarokkal együtt teljeseült. Én a vége előtt épp egy letörést követően vettem pár lélegzetet és egy csokival megtámogattam az utlsó kilométert, ami már végre alább adott az emelkedés meredekségét tekintve. Még az út vége felé egy birkanyáj koborolt az út mellett közel 2000 méteres magasságban, a célegyenesben. Végül megérkeztem, a hegyszorosba, és nagyon örültem, hogy végre egy ideig nem kell felfelé tekernem. Fent nagyon hideg volt, így néhány kép és kis pihenés után bementünk Tamással és Kikóval a szorosban lévő étterembe egy kávéra és kicsit felmelegdve várni Zolit, aki viszonylag hamar meg is érkezett.