Bringás Barangolások

Passo di Gavia és Passo Mortirolo 2015

Passo di Gavia előkészületei

Egy újabb kihívás. Ismét az olaszországi tűránk egyik reggelén vagyunk. Ezek a történetek a túra a harmadik napján születtek. Az éjszakai szállásunk tökéletesen megfelelt a pihenésre. Ezen a napon 100 km utat terveztünk, az a helyzet állt elő, hogy Tamás egy gleccsertúra mellett tette le a voksát, így harman vágtunk neki a hegyeknek. A nap végére 3000 méter felfelé menetet terveztünk, és az út hosszával összekapcsolva, ez már keménynek ígérkezett. végül megbeszéltük, hogy Tamás a gyalogtúra után, a Passo di Gavia déli oldalán, a hegy lábánál lévő kisvárosban vár minket, majd együtt megyünk tovább a másnapi kiindulási pontunk közelébe.

A Gavia-hegyszoros

Mikor kellően feltankoltuk magunkat élelemmel és bepakoltunk minden szükségesnek vélt ruhánkat a kis táskáinkba, nekivágtunk. A dolog érdekesen kezdődött, ugyanis nem a hegy, hanem a völgy felé indultunk, mivel az alváshoz a hegyen felfelé találtunk szállást, így most legurulttunk a hegy aljába, mert ez így szabályos. Nem akartuk “megcsonkítani” ezt a híres-neves emelkedőt. Már lefelé találkoztunk egy macskaköves szakasszal, de erre felé azért nem olyanok a macskakövek mint nálunk. Szépen sűrűn rakott burkolatot találtunk a kerekeink alatt, és nem éreztem, hogy félni kellene egy esetleges defekttől, mert a rések ki voltak öntve betonnal. Kényelmes volt legurulni is rajta. Mire visszaértünk az éjjeli pihenőnk környékére, Tamás már elment a gyalogtúra útvonalának kezdőpontja felé.

Szépen lassan és megfontoltan róttuk a métereket felfel, mert a mai nap sok kemény emelkedővel hívogatott minket. nagyjából 10 kilóméteren keresztül, követtük a mellettük lezúduló folyót, csak mi felfelé másztunk az úton. Gyönyörű hegyek között, áltlánosnak mondható 7-9%-os emelkedéssel küzdve a kerekeink alatt. Néhány településen áthaladva csak azt tapasztaltuk, mint eddig. Ez a környék is egy gyöngyszem a nagyvilágban. Szinte minden kis település úgy néz ki mint a képen látható, kisváros. a már említett 10 kilóméter után, körülbelül 1700 méteres magasságban egy síparadicsomot véltünk felfedezni. Santa Caterina mint olvastuk 2015 decemberében az egyik világkupa futamnak ad majd otthont. Ezekben a napokban éppen csak túristacsalogató liftként használták a téli hónapokban oly népszerű pálya felvonóit. Egy jobb kanyarral megkezdődött a szerpentinezés, és én azt éreztem, hogy elég jól megy a gép alattam, és az erőmmel jól állok. Nem vettem hát vissza a tempóból, hanem kicsit lendületet véve megtekertem a szerkezetet. Szépen fokozatosan haladtam felfelé. Nagyjából 6 kilómétert tehettem meg, amikor megelőztem egy “görsíelős” jóembert. nem hittem a szememnek, milyen tempóban és sebességgel halad felfelé a hegyen. Kezében két bottal is segítve a felfelé gurulását. közben elment mellettem néhány elektromos segítséggel haladó kerékpár, és nem tudom miért de ekkor ellenszenvet éreztem az ilyen bringákkal szemben. Nem is saját erőből tekernek fel valahová, mégis mondják, hogy hány helyen jártak már keékpárral. Persze értem, hogy esetleg gyerekekkel azért is jó, mert akkor ők is élvezhetik a hely és a sport adta közelséget, de akkor legalább az apa, aki jó erőben van, mehetne normál bringákon.

Kicsit elkalandoztam. Szóval az egyik kanyarban, elképesztően zöld és meredek lejtő hívogatott engem, hogy ugyan feküdjek már le a fűre kicsit. Letámasztottam a gépet, hogy Kikó és Zoli is észrevegyenek, majd lejebb mentem a lejtőn. Alig bírtam talpon maradni a legelő dőlésszöge miatt. Leheveredtem és körülnéztem. Konkrétan alattam haladt a völgy, ahol nem sokkal ezelőtt még felfelé küzdöttem magam.Körben pedig minden felé hegyek öleltek át. Előbb Kikó, majd Zoli is megérkezett és kicsit megpihent ezen a szépséges mezőn. A pihenő néhány percig tartott csak, mert ez a nap még hosszúnak ígérkezett. Nagyjából 500 métert tettünk meg a pihenő után, amikor az emelkedő elkezdett keményebbre váltani. Voltak szakaszok, ahol a korlátot is feleslegesnek tartották. Az úton egy padka választott el a több száz méteres szakadéktól. Hamarosan a legelők elmaradtak, és mint a magashegyeken általában a környék kezdett földöntúli képet ölteni a sziklás, köves talajjal. Az utolsó 6 kilóméterre érve, már teljesen sziklás, köves kopár hegyi szakasz következett. A völgyben mellettem sem volt már semmi, csak a sok szikla. Egészen különleges volt a kerékpározás. Először is már 2300 méter felett jártam, másodszor a látvány és az érzés, hogy már megint hová sikerült elszabadulnom, plusz energiákat mozgósított meg bennem. Erre szükségem is volt. Ezen a szaszon egy ideig egy nagyon meredek sziklafal szélén felfelé 20-30 méterre mentem két nagyon idős úriembertől. Legalább 60 éves volt a két tekerő, és a számukon egy mezszám volt, amin “200x a Gavia” szerepelt. Teljesen letaglózott a gondolat, hogy előttem ezek az emberek 200. alkalommal tekernek fel a hegyre. nem siettek ők sem, de vígan beszélgettek, és én kicsit szomorkás voltam a ténytől, hogy ha bárki szólna hozzám akár egy szót is, akkor nem hiszem, hogy tudnék válaszolni. az emelkedő ezen sokkok nélkül is ütötte a 13-15%-ot, Így jobbnak láttam kicsit lemaradni, mert megelőzni nem tudtam volna a két idős kerékpárost, pont mögöttük, magam sem tudom miért, de nem szerettem volna felfelé haladni. A célegyenesre fordulva több gleccser is kidugta a felsőbb szakaszait a felhőkből, és eleredt az eső. Kikó megvárt egy emlékműnél, majd együtt mentünk tovább. A szoros előtt közvetlenül található a Lago Bianco, ami egy gyönyörűséges gleccsertó…lehet, ha épp nem sűrű, szürke felhők vannak felette, amikből esik az eső. Azért így, ebben a formájában is csodás volt. Szóval ide is felértünk, ezt is megmásztuk. A csúcson volt egy étterem, vagy inkább Hütte hangulatű valami, ahol enni alig lehetett valamit, a sütiken kívül. Nem volt más. Készítettünk egy csomó fényképet, mert már nem is esett.

Melegre vágytunk, és egy kávéra, így bementünk a helyiségbe. Letelepedtünk a kandalló mellé, és kiteregettem a ruháim, mert menni kellett tovább.. Ittunk egy kávét és nézelődtünk. Nagyon sok ereklye díszelgett a falon. Pantani és egyéb nagy versenyzők által dedikált ruhadarabok.A falon egy tábla is lógott, amin a Gaviara felhajtók idejei látszódanak. Nagy élmény volt itt is…sőt a mai napig is az. Kis pihenés és melegedés után az indulásunktól számítva 1-2 perc múlva már le is pattantunk a nyeregből, mert szoros másik oldalán pihenő tengerszem a Lago Negro varázsolt el a feszített víztükrével. Egy gyönyörű, nagy lejtésű szakaszon, valóságos strandolásra alkalmas medenceként terült el egy párkányon. Az embernek kedve támadt vola beleülni és nézni a messze kirajzolódó hegycsúcsokat, egy pohár kellemes italt szürcsölgetve. Mivel azonban az időjárás ebben a magasságban viszonylag ritkán engedélyezi a strandolást, inkább a továbbgurulást választottuk. A Gaviaról lefelé nagyon érdekes és félelmetes volt. Itt is a jól ismert hajtűkanyarok és a sajnos egyre romló útviszonyok tették nehézzé a haladást. Szinte lerázott magáról a kerékpár a rossz aszfalton. nehéz volt, továbbá, hogy mind ez az út inkább csak egy, másfél sávosnak volt mondható, és a szélén sok helyen konkrétan a nagy semmi választott el minket a messze alattunk elterülő völgytől. Számomra elég félelmetes volt itt lefelé. A lehetőségekhez képest persze viszonylag gyorsan haladtunk lefelé. Az utat alagutak és a mellettük legelő kecskék tették még érdekesebbé. Az alsóbb szakaszon már jó minőségű burkolattal találkoztunk, így szélnek is eresztettük a paripáinkat. A hófödte csúcsok megint komoly élményt nyújtottak nekem. Szeretem nézni a meszzi havas  tájakat, gleccsereket. Elérkeztünk Ponte di Legno várokába. Gondoltuk kissé eltömítünk bizonyos lyukakat a hasunkban, mert a nap folyamán még rendes ételt nem ettünk, de a pizzéria sajnos csak érkezésünk után több mint egy órával tudott volna szilárd táplálékot készíteni nekünk, így egy korsó aranyló habos nedű után továbbgurultunk, és rövid keresés után átvágva a városon már a Mortirolo felé tartó bringaúton szeltük az aszfaltot.

A Mortirolo

Az út egy patakot követve, egy gyönyörű kirándulóövezeten keresztül vezetett, folyamatosan kerékpárosok számára kijelölt és felfestett úton. A patakot néha egyegy híd keresztezte, és minden útba eső kis városkába be lehetett menni kerékpárúton. Mi persze kihagytuk ezeket a lehetőségeket, mert a célunk nem a városnézés volt ezen a napon. Mivel a Gavia megterhelő volt, és lassú felfelé, valamint az elvárthoz képest lassabb lefelé haladást tett lehetővé, egyekeztünk a Mortirolo lábához vezető szakaszon folyamatos, kissé gyorsabb sebességgel haladni. Az ót általában lejtett, így könnyű dolgunk volt. Sok ember piknikezett a patak mind két oldalán. Sokan sétáltak és néhányan kerékpároztak is az úton. nem sok időbe, összesen 40 percbe sem telt, míg megtettük a Ponte di Legno és Incudine között található 14 km-es távolságot.

Ezzel elérkeztünk egy újabb kihíváshoz, a Mortirolo lábához. 12 kilométernyi folyamatos hegymenet és 1000 m szintkülönbség várt ránk. Az eső nem esett, így legelább száraz időben vágtunk neki ennek a kevésnek nem mondható, függőleges távolságnak. Az első kilómétereken egy csodás, kis város, Monno főutcáján vitt az utunk. Tömött, kissé zsúfolt, de mégis szép közterekkel és gyönyörű tájjal megáldott település. A Monno-ban élő, kerékpárral közlekedő embereknek meg kell hagyni nincs könnyű dolga. A város területén az út emelkedése, nem igen volt 6% alatt, de inkább magasabb értékeket mértem. Ezen a helyen grund fogalma még nem avult el. Sok fiatal rúgta a bőrt egy lepusztult labdarúgásra éppen csak alkalmas, de bekerített területen. Ezen a szakaszon elég erős tempóval mentünk Kikóval. A várost elhagyva, egy erdős részen haladtunk tovább. nehéz volt, de korántsem annyira mint amennyire vártam. Ugyan is olvastam erről a hegyről, hogy a legnagyobb bringások közül is többen nyilatkozták, hogy ilyet még nem pipáltak, illetve Armstrongnak komoly fizikai fájdalmat jelentett ez a szakasz (Persze kiderült, hogy a másik oldala, de ez mellékes). Tamás nem volt velünk ezen a szakaszon, és az egyik kanyarban felfelé felhívott, hogy merre vagyunk, és ő hol vár ránk az autóval. Nos ekkor szállt el belőlem a lendület, és ezek után kicsit már szenvedtem. Kiestem a ritmusomból és hirtelen nehéz lett a felfelé kapaszkodás. A hegymenetnek a legutolsó kilóméterein, amikor már azt hinné a gyanútlan utazó, hogy a kanyarok számozása tényleg a csúcshoz ér, akkor villámcsapásként kell szembesülni vele, hogy a 10-15% közötti emelkedőkkel teletűzdelt kanyarok, hiába vannak vagy 12-en, nem az út végét, csak egy közeli váoskát jelentenek. Nos ezen a szakaszon történt meg egyik társunkkal nevet ebben az esetben szándékosan nem írok), hogy ahogy minden tekerésért megszenvedve haladt felfelé, nagyjából mögé,mellé szegődött egy gyalogos. Barátunk beletekert a pedálokba, és néhány száz méter múlva tapasztalta, hogy a gyalogos eltűnt. Mikor éppen kezdett volna örömkönnyeket hullajtani és ismét hátranézett, teljes megrökönyödésére a gyalogos ismét közel járt  hozzá. Ez a kis leírás is mutatja mennyire nehéz a vége ennek az emelkedőnek. A számozott kanyarok után San Giacomo városát elhagyva még másfél kilométernyi emelkedő lesett ránk a fák mögött, majd elértük mai napi utolsó komoly emelkedőnk csúcsát, a passo Mortirolo-t. A csúcson hideg volt. Nem az a mindent felülmúló és magával ragadó látványt tartogató gyönyörűség ez a hegytető. Kikóval vártunk kicsit Zolira, közben végigkísértük amint egy felhőgomolyag áthalad a szoroson és kis időre ködbe burkolja a tájat. Szép látvány volt. Mikor Zoli megérkezett, ereszkedni kezdtünk, mert itt már az idő is sürgetett minket. Nem lett volna jó sötétben leereszkedni a hegyről, és Tamás, aki gyalogtőrázott ez idő alatt, már várt ránk, hogy folytassuk utunkat a dolomitok fel. Az eső pont a lefelé indulásunk pillanataiban kezdett el esegetni, majd kissé erősödött is. Az út csúcsni kezdett, így 30-35 km/h-ás sebességnél nem is mertünk jobban nekilendülni a lefelé vezető kanyargásnak.  Monno környékén megálltam, mert kicsit gyorsabban ereszkedtem lefelé mint a többiek, és pár percet vártam. Közben az eső elállt, és kisütött a nap. Mint azt az alpokban megszokhattuk 7-800 méteres szintkülönbségeket áthidalva ez gyakran előfordul. Miután megérkeztek a többiek, nekilódult a banda a még hátralévő 15-16 kilométernek, vissza Ponte di Legno városkájának határába. Folyamatosan haladtunk, Kikó ment elől, mögötte én és utánunk Zoli, nagyjából 5-6 perces lemaradásokkal követtük egymást. A visszafelé vezető úton még legyőztünk összesen 300 méter szintet, de érdekes esemény már nem történt. Este a megbeszélt időpontban sikerült még szürkület környékén megérkezni az elágazáshoz ahol Tamás már az autóban olvasgatva várt ránk. Gyönyörű túra volt és még ezen a napon nekivágtunk az útnak Arabba felé.