Bringás Barangolások

Passo dello Stelvio 2015

Készülődés

És igen. Még nagyjából 40 kilóméter autózás után, ami gyönyörű, almásokon vezetett keresztül (Nagyjából mindenki almát termel) elérkeztünk Prato allo Stelvio városkájába. Ez a hely a kerékpárosok fellegvárának, a Passo allo Stelvio-nak a lábainál hever. Ez a legközelebbi lakott terület, ami még nem tartozik a hosszan és meredeken kanyargó aszfaltkígyóhoz, aminek a feje maga a varázslat. De ne szaladjak előre én balga, hiszen még csak Prato allo Stelvio-ban járunk. érkezésünk érdekesnek bizonyult, mert nagyon kevés helyen lehet parkolni a körnéyken, így egy út menti kis sávon álltunk meg, ami már nem tartozott a szomszédos hotel parkolójához. Itt gyors lépéssel átléptük a fakerítést, és szépen sorban nekiálltunk egy kis töltés aljában a természet hívásának eleget tenni.
Ez nagy örömre mindenkinek sikerült is, így hozzáláthattunk a pakolászáshoz. Mindenki összerakta a legszükségesebbeket, én mint mindig a kaja nagy részét cipeltem, mert nekem arra nagy szükségem mutatkozott az eddigi tapasztalataink alapján.

Európa legmagasabb hágója

Nagyjából 20 perc alatt felkészültünk a nagy útra. Ekkor 936 méter tengesrszint feletti magasságon álltunk, és 1824 méter szintkülönbség leküzdése várt ránk, egyhuzamban, teljes mértékben végig emelkedve 24,5 km-en keresztül. Mindannyiunk számára ez volt életünk csúcskihívása. Ennyit még semelyikünk nem emelkedett folyamatosan. Kicsit megborzongtam, mikor az első néháyn kilóméteren végiggondoltam ezt, amit ide éppen most írtam le. Hol is vagyunk? Mit is keresek én itt? Elképesztő soknak tűnt ez a több mint 1800 méter, a maga komoly meredekségével együtt. Az egész távot figyelembe véve, 7,4%-os ÁTLAGOS emelkedésről beszélünk, 24.500 méteren keresztül. Míg ezen gondolkodtam, megtettük az első néhány kilómétert. Itt nagyjából egyben volt még a társaság, mert mindenki ízlelgette a hegyet és tartott egy alap ritmust, ami talán bemelegítésnek volt tekinthető.

Közben a távolban már feltűnt egy gyönyörű gleccser látványa. Fenséges látvány volt, ahogy a messzeségben az a nagy jégdarab kanyarog a sziklák között. A hegy elején, egy hölgy elég jó kis sebességkülönbséggel, vígan mosolyogva haladta el mellettem, majd a néhány száz méterrel előrébb lévő Kritsztián és Tamás mellett is elhűzott. Ez a jelenet nem esett nekünk éppen a legjobban, de nyugtáztuk, hogy mi azért csak hobbiból csináljuk ezt. Legalább is én biztosan. 🙂 Szóval megannyi hegyi zubogó és gyönyörá látványt magunk mögött hagyva, kiscsit megálltunk pihenni, nagyjából 5-6 kilóméterre az indulástól. Egy völgy elágazásában álltunk éppen, ahol ha oldalra tekintettünk, egy terepasztal szerű tájat figyelhettünk meg. Nagyon szép zöld, burjánzó természettel és egy bővízű folyammal, ahogy vágja a víz vágja az utat a völgyben a magasra tornyosuló hegyek között. Rövid időt töltöttünk lazsálással, mert ha egyszer rendesen megállok, ezen a távon, lehet, hogy senki nem indított volna mégegyszer utamra. Erre felé tényleg magasztos a táj. Elképesztő még mindig számomra a magashegyek világa. Bár nem első alkalommal megyek, szerintem ezt nem is lehet megszokni. Ahogy haladtunk felfelé, úgy nyílt egyre jobban a világ. Egy ideig, bár folyamatosan felfelé, de egy völgyben haladtunk. Nagyjából a 10. kilóméter környékén, elértük Trafoi falucskáját. Ez a kis település tényleg a gyönyörűség középpontjában fekszik. Sok szálló teljesen jogosan hírdeti magát a környéken, mert minden irányba tökéletes kilátás nyílik a falvacskából. Igazából itt hagytuk el a velünk eddig szembe zúduló Rio Trafoi nevű folymot, A látvány amit már nem tudok itt fokozni (és hol van még a Stelvio) varázslatos. De imét inkább a képé a főszerep. Miután itt is készültek sztárfotók, tovább barangoltunk, de 50 méter múlva megálltunk, mert egy, egyébként nem gyakori, hidegvizes, kristálytiszta forrás akadt az utunkba. Megtöltöttük a kulacsokat, mindenki ivott kedve szerint a friss nedűből és lóra pattant ismét. Most már végleg elhagytuk Trafoit, ami egyébként érdekesen szétszórva helyezkedett el a hegyek között. Az egyenes irányt ettől kezdve a szerpentinek váltották fel. Ez volt az első komolyabb látványosság. Itt még “csak” 1700 méter magasan jártunk, így az erdő árnyékában kanyarogtunk felfelé. Kicsit volt időm gondolkodni és ismét megerősítettem magam abban a hitben, hogy ez a fajta pihenés, ami fizikai terheléssel van egybekötve a legjobb dolog a világon. Miközben légszomja van a magunk fajta kerekeseknek, közben néha kitisztult aggyal komoly gondolatok is ébrednek bennünk. Néha viszont csak a következő mozdulatra kell koncentrálnunk, mert jön szembe egy 17%-os pár száz méter, és akkor minden a túlélésről szól. Jó érzés ezt csinálni. Lehet, hogy őrült vagyok, de élvezem. 🙂 Mikor kissé újra letisztult az út, és éppen elfelejtett kanyarogni, kis energiát vettem magamhoz egy banánt ejtve áldozatul. Nagyon jól esett, és épp egy olyan meredek kanyar után álltam meg, hogy majdnem visszagurultam és mikor leszálltam éppen nem estem el. Kemény fába vágtam a fejszémet erre felé. A haládás folyamatos volt, és már 14 km-t megtettem a felfelé vezető úton. Őrűlt hosszú és nagyon meredek. Az út elkövetkezendő részét, nagyjából a felét, már rövidebb hosszabb szerpentinek alkották. Minden egyes kanyarért komolyan meg kellett küzdeni, és minden egyes kanyar, sok méter szintkülönbséget jelentett. Egy helyen megálltak a srácok előttem, így én harmadikként érkezve szintén lekapartam magam a nyeregből. Elképesztő érzés a semmi közepén, vagy szélén ácsorogni. Ugyanis nem szokás itt sem a korlát, maximum egy 30-50 cm magas kőkorlát, vagy kötönkök jelzik, hogy addig tart az út. Az egyik ilyenre letelepedtünk és miközben csodáltuk a látványt, falatozni kezdtem. Volt még nálunk sajt, szalámi, majonéz. Így jól belakmároztam.

Vasból készült barátaim nem ettek semmit. Nem tudom miból tekertek állandóan felfelé, de hogy ételt nem vittek be az biztos. Szépen lassan közeledtünk, és már kilóméterekkel az utolsó 4,5 km-es gyönyörűséges szerpentin, amit joggal tekintenek a mérnöki munka csodájának. Mielőtt belevesztünk volna az utlsó szakaszba és annak csodálatosságába, még találtam egy forrást, és feltankoltam a végére, mert erre felé a folyadékból soha nem elég. És akkor nekivágtam. Folyamatosan egyenletes tempóban igyekeztem haladni, az erőm még tartott, bár pár kilóméterrel előbb még nem minden tekerésnél gondoltam ez. sokszor pár percig teljesen egyedül maradtam, ami jól esett, mert erre felé azért nagy a forgalom. Néhány kanyar nagyon meredek volt. Annyira magávalragadott a látvány, hogy nem is bírtam a tekerésre figyelni, pedig itt számomra minden mozdulatla figyelni kellett. Még jó, hogy felraktam a hátsó fokaskeréksorra egy 28 fogas változatott, mert így sem volt könnyű. Kanyarról kanyarra fogytak a kilóméterek és nyílt a világ. Az egyik kanyarban annyira meredek volt az út, hogy egy tekeréssel megemeltem a bringa elejét, megbillentem és mire letettem az első kereket már 180°-os eltéréssel az ellenkező irányba haladtam a következő egyenesben. A meredekség mindig 10% környéki volt, így néhány tekeréssel már 1-2 méter szintet lehetett legyőzni. Az utolsó kanyarok egyikén egy fotós profi képet is csinált a szenvedéseimről, amit a honlapjukon meg lehetett később tekinteni, és jó áron akár meg is lehetett volna vásárolni. Az utolsó néhány száz méter már könnyű volt, az 500 méterrel a vége előtt feltüntetett felfestés, hogy már csak annyi van hátra, nagyon jól esett. Végül pár perc lemaradással Tamás és Kikó mögött, felértem a hágók királyának legtetejére. Fantasztikus érzés volt, hogy ott vagyok. Tamással néhány éve már figyelgettük és beszéltünk róla, hogy fel kellene mászni, és most sikerült. Megtaláltam utitársaimat a bazárban, amiből nem volt hiány. Találtunk egy dobogót is, amit a helyi verseny alkalmával szoktak használni, mert természetesen nem maradhat el egy ekkora és ilyen szép hegyen a versenyzés sem.
Kicsit én is körbejártam a bazárban, mert még is csak Európa legmagasabb hágójában ácsorogtam. Végül beszereztem egy szürke színű pólót, amin a hágóra vezető út és a hegyszoros látszik. A bringám pedig megérdemelt egy matricát mert nem esett szét alattam. Zoli megérkezése után jól belakmároztunk. Fogalmam sincs mit ettünk, de nagyon nagy és laktató volt. Már rám fért, mert az energiatartalékaim csak elfogytak a hágóra vezető 24,6 km. A lakoma után tovagördültünk, mert még majd’ 40 km hátra volt, igaz nagyrészt lefelé, de nem értünk rá ücsörögni, mivel a nap folyamán még autóval is szerettünk volna átkelni a hágón, hogy másnapi utunk kezdetére érkezzünk. Általában ezek a hágók este 19 óráig, vannak nyitva, így igyekvőre fogtuk, mivel mi 11 után startoltunk és 4 órán kersztül mentünk felfelé a szorosba a megállásokkal együtt. Még hozzátartozott a történethez, hogy a csúcson is eltöltöttünk összesen egy bő órát, így délután 16 óra körül járhatott az idő, mire megkezdtük a lefelé gurulást. Élveztük a sebességet, a haladást, csak egy alkalommal álltunk meg a festő svájci kisvárosig, a Müstair völgyében fekvő Santa Maria-ig. Az aszfalt a felsőbb részeken eléggé görönygyös volt, de az alsóbb részeken, főleg a kanyarokban tökéletesen simára újjították. Ez jellemző egyébként Olaszországban, Ausztriában és Svájcban is. A városka mint említettem gyönyörű. Egy szépséges szökőkútba botlottunk és annak is tanúi lehettünk, hogyan lehet egy teherautóval a lehetetlenül kis helyre, ami még lejt is betolatni úgy, hogy minden egyben maradjon. Kis pihenés és nézelődés után, kicsit szétszakadt a mezőnyünk, én és Kikó kicsit megnyomtuk az utolsó lejtős viszonlag gyors szakaszt, de a kis szembeszél némileg hátráltató volt. Rövid ideig voltunk csak Svájc vendégei, mert a határt átlépve ismét Olaszország útjain haladtunk. Az egyetlen helyen Glorenza település előtt, ahol még el lehetett téveszteni az útvonalat megálltunk és megvártuk a többeket. Itt tapasztaltuk azt a sodát amit eddig még sehol sem láttam. Nevezetesen a helyközi járatos buszoon hátra 6 darab kerékpárt is fel lehetett akasztani. nálunk kár, hogy nincs ilyen és nem lehet a buszokon kerékpárt szállítani. Mikor Tamás és Zoli megérkeztek megtudtuk, hogy olyan 50 km/h -ás sebességnél Tamás telefonja leesett a kornányon található tartójáról, de Zoli összeszedte és végül nem lett semmi baja a készüléknek. A maradék nagyjából 8 kilómétert viszonylag erős szembeszélben tekertük le! Kikó kicsit belehúzott, de végül esemény nélkül értünk a kiindulási pontunkhoz, ahol Tamás autója álldogált. Végül az utolsó szakaszt nagjából másfél óra alatt teljesítve 17.30 körül érkeztünk meg és mivel a már említett 19 órás zárási időpont közelgett, nekiláttunk a pakolászásnak és a Stelvio autóval történő meghódításának.

Autókázós

Hamar összepakoltunk és nekiindultunk, hogy még időben legyünk. folyamatosan egyenletesen haladtunk felfelé, és még egyszer megcsodálhattuk a szemünk elé táruló gyönyörűséget. Az esti fények kissé rózsaszínre festették a hegyoldalakat, és még pompásabb látványt kaptunk mint délután. Hamarosan felértünk a csúcsra és elkezdtük az ereszkedést a másik oldalon. Egész az elágazásig jól ment minden ahol Bormio az Umbrail-hágó között lehett választani. Lehetett volna, mert a Bormio felé haladó út egy sorompóval volt elzárva a közlekedéstől. Gyors döntést hoztunk és nem törődve a közben szembe érkező úriemberrel aki rendőrrel “bíztatott” minket, nekivágtunk lefelé. Sokáig folyamatosan haladtunk és a fények ezen az oldalon talán még szebbek voltak, az út pedig semmivel nem gyengébb mint a látványosabb másik oldalon. A haladásunkat egyszer csak egy kőomlás zavarta meg. Már láttuk és értettük, hogy miért van lezárva a hegy ezen oldala, ami egyébként a szorosban táblával nincs feltüntetve. Mint mindenhol itt is táblával jelzik, ha egy út vagy szoros nyitva van és lehet rajta közlekedni. Szóval szépen lassan a munkagépek között haladva átmentünk ezen a kőfolyáson és ettől már szabad utat találtunk Bormio városáig. A városból hamar kikeveredtünk és a másnapi utunk célja felé vettük az irányt. Néhány kilóméterrel feljebb egy gyönyörű helyen a patak partján egy táborozóknak kijelölt területen álltunk meg, majd jól bevacsoráztunk, és beszélgetések közepette a látványban gyönyörködve készültünk az új napra.