Bringás Barangolások

col du telegraphe, col du galibier, col du lautaret 2016

Col du Télégraphé

Az éjszakát egy gyönyörű helyen, a Télégraphé felé vezető szerpentinen töltöttük. Már naplemente előtt megérkeztünk, és túlzás nélkül állíthatom, hogy nagy örömmel és kissé elvarázsolva néztem le az alattunk hosszan elterülő völgyre. Az a naplemente utáni este kelles nézelődéssel és beszélgetéssel telt. Az éjszakai fények különlegessé tették a vidéket.

A reggeli ébredés után Tamással előbb készültünk el a tekerésre mint a többiek, így megbeszéltük, hogy legurulunk az alattunk lévő városba reggelit szerezni. Fél 9-re találtunk egy élelmiszerboltot, ami abban a percben nyitott ki. Vásárlásunk során sikerült egy remek választással 4 darab, nagyjából 1 méteres baguette-t vásárolnunk. Mivel nálam volt egy kisebb táska, vállaltam a feladatot, hogy a reggelit én szállítom el a 3,4 km-re lévő autónkhoz, ahol majd megreggelizünk. Az út 250 méter szintet is tartalmazott, de ezzel már megkezdtem a Télégraphé-ra vezető utamat. Közben a többiek is legurultak a városkába, mert mégis csak úgy illik, hogy lentről kezdjük meg a tekerést a nyereg aljától. A finom, illatos pékáru méretéből adódóan a táskából a fejem fölé kandikálva utazott felfelé. A sisakomat le kellett vegyem, mert nem lett volna lehetséges sisakban és a hátamon a kilógógó étekkel együtt feltekerni az autóig. Ahogy terveztük, az autónál elköltött reggelit követően, nekivágtunk a mai nap nehezebbik részének. A reggeli után, a fél méteres szendviccsel a hasamban nehezemre esett a tekerés. Néhány száz méter után, arra lettem figyelmes, hogy míg én majd’ meghalok, Kikó munkaügyeket intéz telefonon. Azonban hamarosan összeszedtem magam, amikor megtörtént az izmaim szokásosan hosszű ideig tartó bemelegedése. Lassacskán utolértem az első kilómétereken meglógó Tamást, majd saját tempóval haladva továbbálltam. Élveztem a környéket. Nem volt sok esemény, de sok volt a bringás. Az út eléggé egyenletesen emelkedett és végig felfelé haladva a domboldalon az erdős árnyékos rész kellemes hőmérsékletet varázsolt. A makulátlan aszfalt és a mormoták füttyögése nagy nyugalommal töltött el. Az a füttyögés hihetetlen. Mintha sok madár rikácsolna, úgy élt az erdő a mormoták zajától. Mikor már épp kiértünk volna az erőhatárról, utolért Tamás és amint láttam ki nem mondodtt versenybe bocsátkozott egy számunkra ismeretlen bringással. Nagyjából 4-500 méter lehetett a nyeregig, és a versenyt végül Tamás magabiztosan nyerte. Hamar megérkeztem én is és Kikó is gyorsan felért hegyre. A Tlégraphé nyerge egy nagyon különleges kis hely. 1566 méterrel a tengerszint felett találhat és többek között egy óriási szalmából készült kerékpáros is színesíti a környezetet. Nagyon sok ember volt a környéken. A hágónál található büfében is nagy tolongás volt. Míg Kikó egy kólával boldogította magát, mi megnézegettük a 30 méterre lévő fényképsorozatot a Tour de France régi világáról. A fekete-fehér képeken, murvás utakon sisak nélkül kerekező bringások adta történelem boldogított minket.ű

Le-Col

Collet du Plan Nicolas

Col du Galibier

Valloire egy dél-kelet franciaországi kis város az olasz határhoz közel. 1423 méterrel a tengerszint felett fekszik, a La grande Chible, a La sétaz des Prés, a Roche Noire és az Aiguille Centrale d’Arves háromezer méteres ölelésében. Ebből a kisvárosból indul a Galibier igazi emelkedője, amely 18 kilóméter hosszan 1100 méteres szintkülönbséget leküzdve tör utat magának a le Grand Galibier és a Pic Blanc du Galibier hegycsúcsai között,  utatnyitva a nagyjából 50 km-re dél-keletre fekvő Briancon felé. Valloire főterevalóságos paradicsom. A macskaköveivel, rengeteg virágaival, a környező hegyekkel és a téren található gyönyörű, kőből készült templommal igazán remek látványt nyújt az arra felé kerekezőknek. Pihenésre is alkalmasnak gondoltuk ezt a gyönyörű helyet. A tér közepén egy ívóvizes kút állt, amiből feltölthettük a kulacsainkat, pontosabban a benne lévő meleg vizet, frissre cserélhettük. 10 perc nézelődés után nekivágtunk az említett útnak. A város után szép egyenletesen haladt felfelé az út a hegyek lábainál elterülő völgyben. Az első kilóméteren ugyn kissé meredekebben haladtunk, de az azt követő két kilóméteren 3-5%-os emelkedést kellett leküzdenünk. Az idő csodálatos volt, a napsütést semmi sem zavarta. Az úton több gyönyörű települést is kereszteztünk, de 2,5 km-re a kiindulási pontunktól Les Verneys-ben valami különösre, vagy különlegesre lettünk figyelmesek. A városka Galibier felöli oldalán egy szalmából készült kiállítás volt látható. Akadt itt például olyan halcsontváz, ami 10 méter hosszú és 3 méter magas volt, de a szalmából készült szék az 5 méter körüli magasságot is elérte. Később mikor Zolival beszéltünk róla, ő azt mondta, hogy számára ez nem művészet, de mi azért élveztük és 10 percet eltöltöttünk itt a művek között mászkálva. A következő másfél kilóméteren az út folyamatosan emelkedett, és egyenesen, a völgy vonalát követve tört a magasba. Miután La Rivihe településnél átkeltünk a La Valloirette folyón, az út kissé meredekebbre váltott. Tőlünk nyugatra tekintve egy 2250 méter magasságba emelkedő sziklatömb volt látható.

A fényképek nem tükrözik a valáságot, mert óriási méretű, több száz méter magas sziklatörmelék fedte a hegylábakat. Közötte egy újabb völgy nyitott utat a 2800-as Pointe des Ratissiéres csúcs felé. Ezen a képen egy név nélkül leledző 650 méterrel a völgyből kiemelkedő törmeléklepte óriás látható. Mögötte a bal oldalon éppen csak kibukkanó hegyóriás, már utunk további játszóterén elhelyezkedő mászókáját jelentette. Mielőtt újra kereszteztük volna a La Valloirette folyót, egy nagyon nyugis kis “étteremre” lettünk figyelmesek az út szélén, de erről majd a visszafelé úton esik több szó.

És ezzel elkezdődött. Bár ekkor már 1999 méter tengerszint feletti magasságon jártunk. Meredek, szerpentines hegyoldalban kitett út, sok, az autók számára érdekesebb megállási és kitekintési lehetőséggel. Az út folyamatosan és tényleg meredeken (10+%) tört felfelé a hegyoldalban. Néhány száz méter megtétele után mindig egészen új perspektíva tárult a szemünk elé. Magasabbra érve folyamatosan nyílt ki előttünk mellettünk a völgy, és a környező hegycsoportok. Például a következő kép közepén az iménti étterem látható. Sok bringás tekert erre felé. Élveztem a kilátást, a környező óriásokat és a széles völgyeket, valamint a bringások közvetlenségét, ahogy mindenki köszön a “sorstársának”. A kapaszkodás közben az útburkolatoknak is érdemes volt egy kis figyelmet szentelni, hiszen nagyon sok Tour de France-on szereplő kerékpáros neve és az őket bíztató üzenetek voltak a burkolatra festve. Ez nem is olyan nagyon meglepő ha figyelembe vesszük, hogy a Francia kerékpáros körverseny 59 alkalommal járt a Galibier kaptatóin. Azt talán nem is kéne említenem, hogy itt sem pazaroltak pénzt a korlátok kialakítására és a biztonságra. Ez a felismerés már nem okozott meglepetést a számomra. Végül egy 4 kilóméteres hegymászós sziklaperemes szakaszt követően, ahol is 300 méter szintet hagytunk magunk mögött, egy nem kevésbé meredek de zöldellő mezőkben bővelkedő rész következett, más csak 2,4 kilóméterre a Galibier-től. A zöldellő mezőket azért nem alpesi legelőknek kell elképzelni így 2400 méterhez közel. A mezők tele voltak sziklatörmelékekkel és nagyobb kövekkel, de így a növényhatárt már elhagyva szépen mutatott a sok virág és a fű hegyek között. Több helyen komoly üzlet épült a kerékpárosokra. Az átkelőhöz közeledve több helyen is kerékpáros betérőkre lettünk figyelmesek. Néhány esetben ahol a kilátás engedte letekintettem a hegy lábáig is, és szédítő mélységek tátongtak közvetlenül mellettünk az úton. Az egyik kanyarban Marco Pantani emlékhelyet fedeztem fel, ez volt ugyanis az a hegy, ahol Pantani 1998-ban egyszer csak gondolt egy merészet és 11 kilóméterrel a vége előtt ellendmondást nem tűrően hagyta maga mögött az egész mezőnyt, nagy győzelmet aratva aa hegyen.

Az utolsó szerpentines részhez közeledve már láthatóvá vált a hegygerinc. Az utolsó kilóméteren a meredekség bizony a 12%-ot is meghaladta. Erre azért volt szükség, mert az autókkal eddig egy utat használva haladt a sok bringás, a hegy tetéjére viszont csak az odavágyó autósoknak kellett felmenni, mert a fenti nyugalmat egy alagút biztosította. Nem is akármilyen alagút. Az egysávos lámpával irányított, a bejáratainál kővel szépen díszített átkelő különös hangulatot biztosított a környéknek. Az utolsó  kilóméter meredeksége és kitettsége talán a következő képen érzékelhető a legjobban. Elképesztő látvány 2600-ról lenézni az alattunk elterülő világra. Ráadásul ekkor már jól láthatóan megnyiltak a hegyek közti völgyek is, így olyan érzés volt áttekinteni a tájat, mintha repülőgéppel utaznánk. A képen jól látszik, az az útkereszteződés, ahol az autók az alagút felé is vehetik az irányt. Gyönyörű vidék. Az utolsó 500 méteren azt gondoltam, hogy talán elérkezett az idő, hogy leszálljak és toljam a bringát. Szerencsére nem tettem meg. A kitartás és akarat legyőzte a hegyet. Nagyon fájt, de a hágón elémterülő kilátás mindenért kárpótolt. Mikor felcsorogtam a hegyre akkor egy nagyon szép átjáró fogadott. Egy igazi, tipikus gerinc, amin az út éppen csak átbucskázva máris az ellenkező irányban lefelé zúdulva haladt tovább Briancon felé. Tamás nagyjából 2 perccel előttem érhetett fel a hegyre. Leültem mellé egy padra, hogy kilihegjem magam. Nagyon sok ember volt fennt a hegyen. Egy kisgyerek épp az édesapját bíztatta ahogy az apuka megérkezett a gerincre. Néhány perc lihegés és némi nemű energiabevitel után felmásztam egy sziklára a rávezető úton, és ott olyan volt mintha már a felhők közül tekintenék le az alattam sok ezer méterre elterülő tájra. Csodálatos volt egyben látni mind a két oldalt a környező hegyóriásokkal, többek között a Meije gleccserrel. Minden felett álldogáltam és nagyon élveztem.

Ez egy igazi tipikus hágó. Az átmenet amikor nem lejt egyik irányba sem, nem létezik. Ahogy felér rá az utazó, máris egy csúcspontot tekintve már gurul is lefelé. Csodálattal tölt el a nagysága és szépsége. Ha illik ezt kijelenteni, talán ez az egyik kedvencem.

Col de Lautaret

A Col de Lautaret hágót ezidáig valamiért Lauterat-nak neveztem. Mostanság a képeket visszanézve vettem észre, hogy mi az igai neve. Szóval ez a gyönyörűség alig 6 km-re a Galibier-től délre található a közeli város Briancoltól észak-nyugatra a Grand Pic de la Meije és a Le Grand Galibier ölelésében 2057 méteres magasságban egy völgyben fekszik. Az idő csodálatos, kék ég, felhő alig látszik és hideg sincs. Három irányból is megközelíthető, a már említett Briancon-on kívül La Grave irányából, illetve a Galibier hágó felöl lezúdulva. Kis csapatunk fentről érkezett, a Galibier irányából. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy csak leereszkedtünk a hágóra, ne gondolja, mert visszafelé ismét a Galibier felé vezetett az utunk. Szóval Lautaret.

Mivel fentről, a magasból érkeztünk, először lefelé suhantunk a hágóra. Csak úgy zúdultunk lefelé meredek 12%-os lejtőkön, erősen kanyarogva és óriásiakat fékezve a hajtűkanyarokban. Az út minősége kiváló, így csak a kanyarokra koncentrálhattunk. Nem jelentett gondot a kátyúk kerülgetése. A Galibier alagút másik oldalán is a jelzőlámpa zöld jelzésére vártunk, majd egy nyitott völgyben zúdultunk lefelé a hegyoldalon. Úgy gondolom, hogy a lefelé útról nem anynira érdemes külön beszélni, mert felfelé sokkal jobban élvezhető és megfigyelhető volt a környezet. A Lautaret a már említett festői környezetben csodásan mutatott. A hágón több üzlet, kerékpáros pihenő, étterem és az étterem hasonló apróbb formái voltak megtalálhatók. Lehetett kapni a sajttól kezdve az egytálételeken keresztül mindent a helyszíenen. Nagyon éhes voltam, és meg kell említenem, hogy nagyon szerettem volna elmenni egy mellékhelyiségbe is, de nem volt rá mód, mert beülni nem szerettünk volna emiatt egy éttrembe. Sok rohangálás után végül a természet segítségemre született egy festői hejjel, szemben a La Meije gleccser hosszan elnyúló folyamával. Kissé megkönnyebbülten tértem vissza a többiekhez Kikóhoz és Tamáshoz. Felfedeztünk egy 3,5 méter magas kerékpárt, ami jól mutatta a környéken a bringások megítélését. Szeretnek arra felé minket na… A képen egyébként Kikó remek vasparipája állt modellt a nagy kollégával. Elkészültek a szokásos fényképek a hágót jelző táblákkal, aminek a hátteret a már említett gleccser adta. Mikor végre minden “kötelezettségünket” elvégeztük, az imént már említett, és azóta mardosó éhség leküzdésével is sikerült foglalkozni. A tér közepén közös asztalok székek voltak elhelyezve, ahonnét kényelmesen körbetekintettünk a 8-10 vendéglátóhelyiség kinálatán. Végül egy nagy darab sajtot és némi pékárut vettünk magunkhoz. A sajt igazán potom áron van jelen ezen a vidéken. Meg kell mondjam jól esett, és ahogy Zoli barátom mondaná, “nem műanyag”. Nem maradt más tennivalünk, mint elindulni és megmászni a Galibiert a másik oldaláról is, ahol idáig leereszkedtünk. Az idő továbbra is varázslatos, felhőmentes maradt. Ebből az irányból 600 méter szint várt ránk, de nem is erről kell most beszélnem. A Lauterat felöl gyönyörű kilátás nyílt a környező vidékre és egy hatalmas völgy nyilt meg Briancon felé. A Lautarettől délre egy gyönyörű, nagyon érdekes hegyet, a 3050 feletti Combeynot hármas csúcsát láthattuk. A hegy aljától néhány sávban, mint egy nagy gleccser, az apró kőfolyam haladt felfelé a hegyen, és a zöld tundra jellegű növényzet, a nagy sziklák és a havas mélyedések együttese, őrületesen felkeltette az érdeklődésem. A sűrűn bordázott hegyvonulat pedig mint egy játék dombocska emelkedett az ég felé. Közben folyamatosan lestem az aszfaltot is mert itt is rettenetesen nagy mennyiségű felirat, szurkólói információ és ebből fakadóan egy csomó elszántság és szeretet volt látható. A bal oldali kép alsó sarkában látható a Lautaret, a mögötte tornyosuló hegyvonulattal. Élvezetes volt ez a vidék is.