Bringás Barangolások

Hókereső 2016

Az utazás

Csodás TÉLI napon, január 30-án került sor erre a szép körre Tamással. Előzetesen nem terveztük magasabb tengerszint feletti magasságra a túrát, mert úgy gondoltuk így is van esély egy “hókereső” túráre. Nos annyit elárulhatok, hogy bár a havat folyamatosan kerestük, de csak kis foltokban az árnyékos területeken találtunk. Hajnali indulást terveztünk, hogy az otthon maradt családjaink ne szenvedjenek nagy hiányt. Először is alig bírtuk kirángatni magunkat az ágyból. Én négy órát tudtam aludni, az éjjel és 6 után kellett ébrednem. Tamás sógorom sem kapkodta el a dolgokat, így végül úgy gondoltuk, hogy 7 körül nekivágunk. Minden készen állt, mikor derült égből villámcsapásként érkezett a felismerés, hogy bizony a kerékpáozásra alkalmas spd pedálba illeszkedő cipőmet bizony, otthon felejtettük még előző nap, mikor megérkeztünk Tamásékhoz. A legközelebbi lehetőség az egyik nagy sportszeráruház volt, ahol láttunk némi esélyt egy megfelelő cípő beszerzésére. Természetesen meggyőztem magam, hogy “már úgy is kopott, ronygyolódik, kell egy új.” Kedves feleségem is támogatott ebben a gondolatban, így az áruház nyitására már megjelentünk utitársammal a bejáratnál. Némi rohangálás után az áruház és egy kis kerékpárbolt között végül megoldódott a probkléma és nekivágtunk a tórának. Utólag azt kell mondanom, jobb is volt várni, mert azért az árnyékos területeken nem volt éppen izzasztó a hűség. Mégis csak tél van, kérem szépen. Végül nem túl hosszú autókázás után, megérkeztünk Grünbach am Schneeberg-be. Az idő remek, napsütés és 9-10 fok, (félve említem, hogy január van) felhő szinte sehol az égen. Úgy gondoltuk, hogy nem megyünk be a kisvárosba, mert találtunk egy számunkra nagyon alkalmas parkolót az egyik vasútiátjáróhoz közel. Mivel otthon már “félkésszé” készültük magunkat, (félig meddig felöltöztünk) ezért pár perc alatt indulásra készen erőtől duzzadva ácsorogtunk az út szélén.

Grünbacher sattel (704m)

A Grünbacher sattel Ausztria keleti részén az alpok utolsó kis észak-keleti nyúlványán fekszik. A legkönnyebben Neukirchen felöl a 26-os úton Grünbacher am Schneeberg felé haladva közelíthető meg. Ez a 704 méter magas átkelő nem tartozik a híres és magas óriások körébe és ebből fakadóan nem is annyira ismert a nagyvilágban. Mi Tamással azonban tekerni mentünk nem ácsorogni, így kis pakolászást követően felpattantunk a gépsárkányainkra, (Cube Peloton Race bringám első külföldi bevetése) majd egyből kicsit felfelé barangoltunk. A kiindulási pontunk miatt az út elején, csak a fele emelkedőt tudtuk le, majd a végén visszatérésünkkor a másik felével fejeztük be az aktuális túrát, amin ez a meredek is útba esett. Szép kisváros Grünbach am Schneeberg. Mint mindenhol máshol Ausztriában, itt is “minden az élére van állítva és le van betonozva” (Berei Zoltán kollégám és bringás barátunk szavai után szabadon). Az első kanyarokban egyből megdőlt az út és máris egy nem hosszú, de folyamatosan 6-10% közötti emelkedéssel bíró útszakaszon találtuk magunkat. Nem rohantunk, én még megálltam megigazítani a sisakomat is.

Ezzel a kis felfelével egyből a 2,7 km-es nyeregre vezető emelkedő nehézségei tárultak elénk. Az előttünk álló átkelő, a Talberg 770 méteres és a Gelande 1000 méter feletti hegycsúcsainak lábain vezet át. Utat nyitva az észak-keleti alpok magasabb vonulatai felé. Akármerre néztem mindenhol már teljesen rendberakott udvarokat láttam. Lehet, hogy itt télen is minden mindig tökéletes, vagy a sógorok már érezték a tavasz első illatfoszlányait?! Ahogy szépen másztunk felfelé, egyből izzadni is kezdtem. Pont az a csalóka idő volt, amikor nem tudja a kerékpáros eldönteni, hogy most vegyen-e kabátot, avagy ne. Amikor felfelé másztam a meredekebb szakaszokon akkor melegem volt, de abban a pillanatban amint kissé vízszintes arcát muatatta az út, már a gyenge szellő hűsítő fuvallatait éreztem magamon, ami kifejezetten kellemetlen volt.

Viszonylag gyorsan felértünk az átjáróhoz, szinte észre sem vettük. A nyeregről csodálatos látványként tárult elénk a Schneeberg hófödte sapkája. Sokat azonban nem időztünk itt a már említett hőérzeti problémák miatt, így pillanatok múlva már 2,6 km távolságban voltunk a nyílt egyenes terepen, nagyjából 500 méteres tengerszint feletti magasságon.Ekkor voltunk a legközelebb az imént látott Schneeberghez. Kis eszmecserére meg kellett álljunk, de végül kis tanakodás után nem mentünk az északra vezető és cementgyáron át haladó  kerékpár úton, hanem a vele párhuzamosan haladó autóutat választottuk. A forgalom nagyon kicsi volt, így nem volt kérdéses, hogy jól döntöttünk.

Ascher pass (748m)

Ez a gyöngyszem Ausztria észak-keleti részén a Haltberg tengerszint feletti 1100 méteres csúcs és Nussberg 900 méteres csúcs árnyékában pihen. Legkönnyebben ez is Neukirchen felöl, a 26-os úton közelíthető meg, a Grünbach sattel-en keresztül. Puchberg am Schnebergtől északi irányba szeli át a már említett két hegycsúcs alatt a hegylábakat. Az emelkedő 2,8 km hosszú és 748 méter magasan éri el a csúcspontját. Itt található az Ascher pass. Ezt a hegyet egy túra keretében másztuk meg, a Grünbach sattel után januárban. Nagyon élveztük a szép időt és mégis a szép osztrák vidékek emelkedőiből csemegéztünk, nem a legmagasabb és leghíresebb csúcsok jelentették a kihívást. Ennél az emelkedőnél sem győztünk le 200 méternél nagyobb szintkülönbséget, de a látvány ismét szépséges volt. A jobb oldalunkon,  tehát dél, dél-keleti irányban az előbb egy másik szemszögből átott kis nyitott rét terült el, körbevéve a környező dombokkal. A réten, bármily hihetetlen a tavasz első jelei voltak láthatóak, nyíltak a virágok és a barnás-zöldes fű, kezdett világos zöld színeket felvenni. A másik oldalon néhány percig hátra nézve még látszott a Schneeberg hófödte csúcsa, ami mint egy téli sapka bebugyolálta a hegyet. A csendet szinte vágni lehetett a környéken. Sehol egy autó, vagy bármily más jármű. Csak a kerékpárjaink kerepelése hallatszott ahogy haladtunk felfelé a 4-5%-os emelkedéssel bíró úton. Igazából nagyon élveztem. Felfelé természetesen kabát nélkül tekertem, mert nagyon melegem volt. A felsőbb szakaszon lévő 1,5 km-es út 8%-os emelkedéssel volt megáldva. Néhány kanyar után már látszott a két hegy között áthaladó út, ami a hágót jelentette számunkra. Nem okozott különösebben komoly erőfeszítést a felsőbb szakasz sem, élveztem a tekerést és a nyugalmat. Ezen a szakaszon sem láttunk havat az úton és az út mellett. Egyszerűen majdnem aggasztó volt a helyzet ebből a szempontból, hogy január végén, a közel 800 méteres csúcshoz közeledve, egy aprócska hópehely sem maradt már meg az utakon és a mezők árnyékos részein sem. A nyerget elérve nem álltunk meg, csak ismételten egy rövid öltözködésre. Kabátot fel, maszkot fel, és már gurultunk is le a völgybe helyenként 63-65km/h-ás sebességgel. Nagyon élvezetes, amikor megmászok egy hágót, legyen az komolyabb vagy enyhébb meredekségű, majd a jól megérdemelt száguldás vár a másik oldalon. Nagyon szeretek gyorsan haladni a lejtőn. Ausztriában a legtöbb út ezt lehetővé is teszi, néhány kivétellel. Élvezem, ahogy a menetszél az arcomba csap és jó érzés a sebesség is. Igyekszem nagyon figyelni mindenre. Figyelem a gödröket, az utat, a kanyarokat és közben amennyire lehet a tájat is. A megfeszített izommunka után, mindig jól esik a “zuhanás”. A lefelé megtett 3 km meredekebb lejtéssel bírt, majd Kaltenberg környékét elérva leértünk a hegyek közé egy nagyon szép völgybe. Több kis hegyi patakocska csordogált az út mellett. Érdekes volt megtapasztalni, amint az útra lecsapódó pára miatt teljesen nedves aszfalton gurultunk a völgybe. Helyenként tócsák alakultak ki, mintha az előttünk lévő 5 percben szakadó eső mosta volna a csodás vidéket. Esőnek persze nyoma sem volt sehol a környéken. A gyorsabb és lassabb száguldás közel 10 km-en keresztül zajlott, néhány apróbb lendületből megmáaszott buckát leszámítva. Ezalatt 300 méter szintet veszítettünk, és egy bal kanyar után elhagytuk a völgyet és ismét hegynek fordítva a bringákat elkeztük a felkapaszkodást a Kitzbergsattel felé.

Kitzbergsattel (582 m)

A Kitzbergsattel (utólag átbeszélve) utunk legszebb szakaszát jelentette. Igazából erre nem is kellett volna jönnünk, csak egy újabb hegyszoros lehetősége terveztette velem az útvonalunkat ezen a szépségéges vidéken keresztül. A nap még mindig ragyógóan sütött. A nyeregre vezető út összesen 2 km hosszűsággal bírt. Az első szakasz egy kis városkán keresztül vezetett. Egyből 10% feletti meredekségekkel a kis utcákon. Felfelé tekerve gondoltam, amit már sok helyen másutt is, hogy azért az itt élőknek a faluban való közlekedés is komoly munka ha nem motorizált járművel, hanem teszem azt épp kerékpárral mennek át az utca tulsó végén lévő ismerősökhöz. Összesen 150 méter szintet kellett a 2000 méter alatt felfelé leküzdenünk, ami 7,5% átlagos meredekséget jelent. Ez pedig mint tapasztalt kerékpárosok tudjuk, hogy nem is annyira könnyű. Én általában 6-7%-os emelkedésnél már nem vagyok maradéktalanul boldog. Szóval másztunk felfelé, közben a bal oldalunkon egy komoly szakadék tátongott, amit az útvonal és a város vezetése szépen a peremen haladva ki is került. Egy külsőbb részre érve az út szinte egyenes vonalúvá változott és egy gyönyörű legelőterület került a szemünk elé. Közel a nyereghez egy árva padocska figyelte egy fa alol a kisváros életét. Tamással összebólintva meg is beszéltük, hogy itt nagyon jó érzéssel tudnánk elfogyasztani az ebédünket, amit a táskánkba rejtettünk. Letelepedtünk a padra a fa alá és szívtuk magunkba a csendet és a látványt, természetesen némi tápanyaggal együtt véve. Nem is sokat beszéltünk. Annyira élveztük a nyugalmat. 15-20 percet tölthettünk el a padon, majd tovább indultunk. Már csak pár száz méterre volt a nyereg az orrunk előtt, de az utolsó szakasz több helyen 13% körüli meredekséget tett elénk torlaszul. A nyergen egy szép kis kápolna helyezkedett el. Anynira kicsi, hogy épp csak két bicikli fért el letámasztva a hosszabb oldalán. A kilátás még szebbé vált, mert mind a két irányba kinyilt a tér. Itt nem időztünk már, hanem 1 perc lihegés után belevetettük magunkat a lejtőbe. Végig már a felfelé vezető úton, és most lefelé is óriási oszlopok mutatták, hogy ezen a környéken azért nem ritka látogató a hó. Ezen oszlopok szorosan az út mellett álltak és közöttük száguldottunk lefelé a bő egy sávos kis úton. Lefelé komoly meredekséggel bíró szerpentinen kellett haladnunk. A szúk kis kanyarokkal a kis úton, nagyon hangulatos volt a száguldás. Többek között ez is jó dolog egy hágó megmászásában, hogy lefelé annyira gondtalan az ember, mármint erő kifejtés nélkül nagy sebességgel haladni, nagyon felszabadító érzés. Leértünk Pernitz városához, de csak érintettük a peremén. A kis utcákban kissé meg is zavarodott a gps, de csak egy párhuzamos utcánál nem tudta merre is szeretne tovább menni, de mi tudtuk.

A völgyben

Pár száz méter után bevettük magunkat a völgységbe, a hegyek közé. Az út nagyrészt lefelé tartott, néhány kis buckával fűzerezve, és vigyázva ránk, hogy ne hüljenek ki az izmaink. Nagy forgalommal bíró B21-es úton haladtunk tovább Bécsújhely felé. Több mint 13 km-en át kitartott az előbb említett buckák és apró lefelék sorozata, de a szint nem változott. Ekkor 420 méter tengerszint feletti magasság környékén kerekeztünk. Az első szakasz szép volt ezen a részen, a Kitzberg és a Hohe Mandling hegyek között vezetett az aszfalt. A levegő érezhetően lehült a hegyek között, de jól esett a tekerés. Tovább tekerve elmentünk a Vordere Mandling és a Größenberg vonulatai között, majd kissé kinyílt a tér. Markt Piesting-ig haladtunk ezen az úton, ahol dél felé kanyarodva megkezdtük a kapaszkodást a túrán megtekerendő utolsó nyereg a Dreistetten pass felé.

Dreistetten pass (515 m)

A kanyarodás után egyből megálltunk és kissé nekivetkőztünk, illetve magunkba erőltettünk egy kis energiát. Ez a bő 100 méter szint néhány kanyarból állt csupán és 2,4 km távolságot jelentett. Folyamatosan lehetett haladni felfelé, az emelkedés átlagosan nem haladta meg az 5%-ot. A déli oldalon fel-fel tűnt egy-egy magasabb hegy és déli, dél-nyugati irányba egészen messze el lehetett látni az elterülő széles völgyben. Hamar felértünk a csúcsra, összességében talán 15 percet vett igénybe a mászás, de előtte még megálltunk pihenni és nézelődni, na meg pár falatot szilárd táplálékot enni egy padon. A kilátás a padról már csodás volt az előbb említett hegyeket és nagy síkságot is látni lehetett, de ennél egy sokkal érdekesebb táblát vettünk észre a pad mögött, félig a bokorban. A táblára németül az volt írva, hogy vasútállomás, és egy nyil mutatott az erdőbe egy kis csapásra, esetleg jóindulattal lehet ösvénynek is nevezni az utacskát. Többször elolvastuk és nézelődtünk, de nem hittük el, hogy bármi féle vasútállomás lehet a hegyen  Végül kiderítettük, hogy egy kisvasút állomása lehet, vagy lehetett valamikor a közelben. Az élmény mindenesetre felbecsülhetetlen volt. Kis mászás következett még, majd egy szintén 2,5 km-es lejtő után kiértünk az imént még fentről szemlélt sík vidéknek a peremére.

A nyílt terepen vissza az autóhoz

A sík vidék ismét teljesen más világgal örvendeztetett meg minket. Itt messzire lehetett látni kelet felé, sok kis hegyvonulattal és dombokkal, míg tőlünk nyugatra húzódott a Hohe-Wand hegyvonulata. Az út mellett folyamatosan 10 km-en keresztül egy meredek, szinte függőleges sziklafal árnyékában kerékpároztunk. Néha közelebb kerültünk hozzá, néha eltávolodtunk, de számomra mindig fenséges látvány, egy folyamatosan, hosszan húzódó sziklafal. nagyjából 5 km megtétele után vettük az utunkat egyenesen a sziklafal irányába, egy rövid szakaszon egyből, 8-10%-os emelkedéssel megfűszerezve. Gaaden és Maiersdorf között a sziklához közelebbi utat választottuk, így egy mező kellős közepén, az alacsonyan lévő nap sugaraiban a faltól pár száz méterre tekerhettünk. A Mezőnek, már kora tavaszi illata volt, és a kis dombok és a csend a félsávos, tökéletes aszfalttal rendelkező kerékpár úton magával ragadott. Hamarosan ráláttunk a Hohe-Wandon lévő, a fal fölé kilógó kilátóra is. Már csak Néhány kilóméter volt hátra. Unterholleinnél egy nagyobb lejtőn leereszkedtünk utunk déli völgyébe, amelyen feljebb haladva egy jó kis kaptató után már megérkeztünk kiindulásunk pontjára, az autónkhoz. Nagyon léveztük a túrát és sok arcát láttuk egyszerre ennek a vidéknek. Egy valamit nem találtunk, csak a messzi schneeberg tetején láttuk. Mégpedig havat!