Bringás Barangolások

Col de l”Iseran, és a Medlein hágó

Col de Iserean

Az éjszaka folymán nagy nehezen áthágtunk az Iserean hágón, és már egy ideje franca földön jártunk.  (én vezettem és nagyon nehéz volt) Reggel 1803 méteres magasságban, Bonneval Sur Arc településen ébredtünk az út mellett egy patag frissítő csobogására. Szerencsére a nap is be-be szórta fényét az autóba, így nagy szerepe volt benne, hogy kinyissuk csipás szemeinket, és körbekémleljünk a környéken. Tamás és én keltünk a legkorábban. Megbeszltük, hogy mivel ezen a napon, ez a hegyszoros az egyetlen amit kötelezően meg kell másznunk, ezért nem rohanunk. Elindultunk bámészkodni a városban. Nagyjából 9 óra körül lehetett, de nem sok ember volt az utcán. A város olyan volt mint egy ékszerdoboz. A házak szinte teljes egészében kőből épültek. Olyannyira, hogy a tető mindenhol kőkorongok sokaságából állt. Régi templom, fakeretes ablakok. Mint a mesében. Úgy lehet a legjobban leírni amit láttunk, hogy olyan volt, mintha a hegy leszakadt volna a kis fennsíkra és a kőböl utána kivágták volna a házakat.

A kis városnézés után vissza mentünk az autóhoz, ahol már a többiek is ébredezőben voltak. Nyugodtan megreggeliztünk, közben figyeltük Pointe de Méan-Martin 3000-es csúcsa felett szálló siklóernyősöket és a környékben mászkáló helikoptereket. Észrevettük azt is, hogy a mi utunk is abba az irányba vezet, amerre éppen leskelődünk, és gyönyörű, hosszú szakasz látszott a hegyen egész magasra nyúlva, míg el nem tűnt a szemünk elöl egy magasabb fennsíkon, két hegygerinc között. Késő délelőttig tartott ez a megfigyelő élménysokaság. Végül nekiindultunk a szikrázó napsütésben “A” hegynek. Európa legmagasabb hágója, 2770 méter magasan halad át a tengerszint felett. Tehát 967 méternyi szintet legyőzve európa “tetjén” találjuk majd magunkat. Nagyjából egy kilóméteren át még a városkában haladtunk, 4-5 %-os szintemelkedéssel. De a reggel már megfigyelt emelkedő, egyből 8-10%-os meredekségre váltott. Én csak kerestem a pedálfordulatot, lihegtem, szenvedtem. Mindig sok idő míg bemelegszem és nem esik jól egyből a meredek. Egy-két helyen meg is álltam fényképezni, mert a közel 2 km-es egyenes szakaszon a hegyoldalban felfelé, 130 méter szintet már le is győztünk. A következő 2,5 km szintén hasonló paraméterrekkel rendelkezett, így 4,4 km után már 2130 méteren jártunk. Felfelé haladva vettem észre, hogy az út mellett legelő tehenek egyből “online” hasznot hajtanak, mert néhány igazi régimódi tejes”hordó” volt kipakolva. Láthatóan eladásra szánt tejjel töltve. Ekkor már megfelelő magasságban jártunk ahhoz, hogy dél, dél-keleti irányba tekintve, számos gleccsert fedeztünk fel a hegyoldalban. Az egyik legnagyobb a Grand Méan gleccser, nagyjából 3 km hosszan húzódik a hegyoldalon, és mögötte a Roc du Mulinet 3400-as hegyvonulatai magasodnak. A következő kilómétereken búcsút intettünk a Arc vülgyének, és az említett magasfennsíkon tekrgéltünk tovább.  A következő bő 1 kilóméteren a meredekség hagyott néhány légvételnyi szünetet fáradó tüdőmnek. Elképesztő módon megnyilt a tér itt a hegyek között. 6-700 méter széles terület volt előttünk, lassan 2200 méterrel a tenger felett és a karnyújtásnyira lévő szemközti csúcs legalább 3 km távolságban volt.

Ami ezután következett, az gyönyörűséges volt. Ahogy egyre magasabban voltunk, egyre több minden látszott a környező gleccserekből, de az út meredeksége ismét felvette a 8-10%-ot. 8 km megtétele után 2400-hoz közelítettünk, és be kell valljam, éppen alig tudtam áthajtani a pedált. Az út melett 20cm füves rész volt látható, majd alattunk a 250 méteres mélység, szinte teljesen függőlegesen. Nem lehet ezt jól leírni, inkább nézzük meg ezt a képet…

Tériszonyosoknak nem ajánlom ezt a vidéket. Pont a gleccserrel szemben a mélység tetején letámasztottam a bringám és leültem a fűbe. Éppen elfértem, hogy ne legyek az aszfalton. Csak bámultam lefelé és falatoztam egy kis rágcsálni valót, hogy legyen energiám a hátralévő 400 méter szintre. Pár kilóméteren belül a völgy összeszűkült, és már-már azt hittem volna, ha nem ismertem volna a magasságunkat, hogy a hágónál vagyunk. Pont annyira szűk volt már a hely a sok száz méter szélesség, pár 10 méterre csökkent. Ekkor 2500 méter fölé kerültünk, és egy újabb csoda kapujában álltunk. A szikák között áthaladva egy újabb széles terület nyílt az orrunk elé, az eddigi észak-nyugat helyett, immár észak-keleti irányba. Az átjárót egy alig egysávos kőhíd jelentette, nagyobb hókupaccal a tövében, de előtte még egy sziklaalagút is tarkította az élményekkel teli látnivalók sorát.

Nagyon fáradtnak éreztem magam. Megálltam néhány képet készíteni a híddal és a bringámmal, majd nekivágtam az utolsó szakasznak. Az út fokozatosan 10% feletti emelkedéssel haladt a hegyoldalban egyre magasabbra. Egy soha véget nem érő, közel 2 km-es egyenes szakaszon tekretem, minden méterért komolyan megküzdve. Igyekeztem ugyan a pulzusomat nem a végtelenségig emelni. 2680 méteren a cél előtti utolsó hajtűkanyart követően egy hatalmas 3 méteres hófal is színesítette a tájat és még egy utolsó lendületet adott. Végül leküzdve az utolsó szakaszt elém tárult a csúcs. Európa csúcsa. Legmagasabb átjárója. A hágón egy gyönyörű kőkápolna állt. Akkora volt mint egy katedrális. Legalább is a hasonló helyeken eddig látott kápolnákhoz képest. Néhány szokásos kép elkészítése után bementünk Tamással a hegyen lévő boltba és vettem egy kerékpáros mezt. Mégsem lehetett kihagyni a legnagyobb hágón, hogy ne emlékezzem meg róla. Nem maradt más hátra, mint a leszáguldás. Mondjuk a 60 km/h-át sem értem el lefelé, mert az út nagyon kanyargós éa veszélyes volt. Ez a környéken jellemző korlátmentesség és a kis hely ami az út mellett volt, vagy inkább nem is volt, az visszafogottságra sarkallt minket. Még lefelé készítettünk néhány képet a hófallal, majd 28 percig meg sem álltunk, míg leértünk az autóig. Csodás élmény volt visszanézni a hegyre, ahol pár pillanattal azelőtt még száguldoztunk.

Tervek és kis utazás

A gyönyörű Iserean után nagyot ebédeltünk, és útra keltünk. A következő két nap kemény hágói miatt, úgy döntöttünk, hogy nem “hágjuk” meg a Col de mon Cenis hágót. Zolit kivéve…Zoli úgy gondolta nekivág, 7-800 szintet még rápakolt az Isereanra. A következő helyszín tehát Lanslevillard városka volt. Az úton átkerltünk autóval egy kisebb hágón, de nekem megtetszett, és utólagos számolgatások után, arra jutottam, hogy amíg Zoli mássza a Cenist, én feltekerek a Medeleine-re. Megálltunk egy kis pékség előtt, mert úgy éreztük, hogy itt az idő bepótolni az eddigi hiányosságokat és megkóstolni egy francia croissant. Kicsit macskásan választottunk mindenkinek egyet a finomságból és még az autóban elmajszoltuk. Hiába a nagy ebéd, az Isereant nem lehet eléggé pótolni energiával. Pár száz méter után észrevettünk egy camping felett elhelyezkedő parkolót. Senki nem volt ott. Tamás úgy döntött, hogy amig mászunk ő alszik egy kicsit, Kikó levezetni készült a völgyben, ahol viszonylag sík vidéket láttunk, Zoli és én a már említett hágókat vettük célba. Napsütéses időben, magamra húztam az imént vásárolt mezemet és elindultam.http://cms.bringas-barangolasok.webnode.hu/kulfoldon/franciaorszag/col-d-iserean-es-medlein-hagok/

Col de la Medeleine

Ez a hágó 1746 méteres tengerszint feletti magasságon ékeskedett, de már a kiinduló magasság sem volt alacsony, a maga 1440 méterével. Közel 300 méter szint, 4,5 kilóméteren. Az elején az utnak viszonylag lapos területet kellett leküzdenem. Lanslevillard legjobb péksége előtt elkerekezve kicsit emelkedett a kihívás mértéke. A hágóra vezető úton igyekeztem nem túl erős tempót és nem magas pulzust podukálni, hogy valamennyire pihenten érkezzem vissza az autóhoz az elkövetkező napok nehéz hágói előtt. Nagyon széles, szerpenin szerű úton haladtam felfelé. Nagy forgalom mellett is élvezhető a környék, mert déli irányban gyönyörű kilátás vetül a Pointe de Ronce 3400-as csúcsára, és gleccserére. Ez a hegy közvetlenül a Mont Cenis melett található. Zoli közelebbről láthatta. Visszatekintve a völgyben lefelé látható a Grand Rock Noir 3500-as csúcsa, ami havas sziklás látképével lenyűgözött. Szóval volt mit nézelődni, mert az út békésen, de az nem túl könnyeden kanyargott felfelé. Hamar felértem a tetőre. A franciák az ilyen kisebb hágókat is tisztelettel kezelik és nevet adnak neki, sajnos a magyar hozzáállással ellentétben. A szokásos csúcsfotó után indultam is lefelé. Közben észrevettem hogy az igazolványom sincs nálam, ami külhonban még kevésbé szerencsés mint idehaza. Lefelé néhány meredek szerpentin a szélességével ellentétben mégis nehéz, technikás kerékpározást követelt, mert a meredek és éles visszafordítók után, máris az ellenkező irányba kellett legalább olyan erővel kanyarodni. Nagyon élveztem. Szeretem a technikás lefeléket. De ez meglepett. Azt hittem, hogy ez a lefelé egyszerű lesz, de nehéz volt. Még száguldásomban élveztem a kilátást, és hamar visszaértem Tamáshoz, aki teljesen meglepődött, hogy mit is keresek már ott. Élvezetes kis levezetés volt, és utána én is felmásztam a “tetőre” egy kis lazításra.