Bringás Barangolások

Col de la Croix de Fer, Col du Glandon 2016

Col de la Croix de Fer

Ez a szép csengésű hágó a francia-olasz határtól nagyjából 60 kilóméterre nyugatra, a Pointe de L’Ouillon és a Le Man 2400-as csúcsai között szeli át a vidéket, 2067 méteres magasságban a tengerszinttől. Kis csapatunk egy francia túra keretében járt ezen a vidéken. Az A43-as út mellett fekvő Saint Jean de Maurinne városka egy szépséges, magasabban fekvő pontján pihentünk meg előző éjszaka, egy félreeső kis területen. A szorosig vezető út hosszúnak és nehéznek ígérkezett ezen a napsütötte csodás napon is, mint már megannyiszor életünk során. 815 méter magasan lévő autonktól legurultunk a már említett városka határáig 641 méteres magasságig, 2,5 km-en keresztül suhanva a jó minőségű aszfalton. Már nem először választottuk ezt a lehetőséget, hogy egy nyugodt helyen pihenve éjszakáunk, majd a hegy lábától indulva számítunk egy-egy hegyszorost, hogy ne csonkítsuk meg kényelmünkkel az előttünk álló feladatot. 28,5 km hegyi menet, két rövidebb, lejtősebb szakasszal kiegészítve, összesen 1600 méteres szintkülönbséggel. Az első kilóméterek eseménytelenül teltek. Kicsit az járt a fejemben, hogy aktuálisan azon a kerékpáros kiruccanáson éppen ez a tekerés szerepelt az utolsó napi étlapunkon. Ilyenkor kicsit mindig szomorú is a helyzet. Ugyan ilyenkor már hiányzik a családom, de ezt az életet az imént említett tényt kivéve, valószínüleg 2-3 hónapig gond nélkül tudnám folytatni. 3 km után elhagytuk a D78-as utat, és a D926-os úton haladtunk tovább. Az eddig emelkedő útszakasz hirtelen lejteni kezdett. Ezeket a változásokat nem minden esetben fogadom jó szívvel, mert ilyen esetben az összesen felfelé megtett út mindig több lesz mint a kezdő és a végpont közötti magasságkülönbség. Ilyenkor nem tesz jót  lelkemnek, ha veszítünk a már megtekert szintből. Miközben ezen töprengtem feltűnt alattunk egy meder, még pedig a L’Arvan folyó medre. A pár száz méterre lévő hajtűkanyarból csodás kilátás tűnt elő, éppen az orrom előtt. A kanyar egy kitett részéről jól lehetett látni egy kis szurdok völgyet, ahol a folyó kanyargott és a szemközti oldalon egy magasságban velem egy szintén kitett útszakaszt a szikla szélén. Kis megállást ért számomra ez a látvány, de nem jó sokat pihenni egy erős emelkedéssel bíró szakaszon, mert kétszer is meggondolja az ember gyereke, hogy újra nekivágjon-e a küzdelmeknek. Természetesen tovább vánszorogtam, így ismét kis kettősséggel fogadtam a 14 megtett kilóméter után “érkező” második lejtőt. Összességében a lábaim örültek ennek a kis pihenőnek, mert ez a túra az aktuális nyári menetünk 5. napján volt esedékes. A sziklákban kanyargó alagútak kissé változatossá tették a 2-3%-os lejtőt. Nagyjából 1 km lefelé suhanást követően, egy elágazáshoz értem, ahol elgondolkodtam, hogy egy jelzést adjak a társaknak az útirányt illetően, mert ugyan mind a két út ugyan abba az irányba vezet, de az egyik igazából Saint Jean D’Arves egyik bekötő útja volt. Esetlegesen ez egy kisebb plussz hágót jelentett volna, mert meredeken emelkedő úton lehetett a sziklában lévő települést elérni, majd onnét lejebb ereszkedve vissza találtunk volna az eredeti, lankásabb útvonalra. (Azóta már megbántam kicsit, hogy nem keveredtünk be a kisvárosba, mert utánanéztem és gyönyörű.) Pár másodperc múlva úgy döntöttem, hogy nem élek a lehetőséggel, mert a fiúk tudják az utat és tovább gurultam. Ez a sietés nem tartott sokáig, mert egy gyönyörű használaton kívüli sziklába vájt útra lettem figyelmes, amit egy remek kőből készült híddal kötöttek össze az éppen használatban lévő úttal. Fényképezgetésem közepette megérkezett Tamás is, majd Kikó is, így együtt indultunk tovább. Aktuális mélyponton Belleville település szélét elérve, amely 1230 méter körüli tengerszint feletti magasságot jelentett egy kis gáttal torlaszolt folyószakasznál ismét emelkedőre váltottunk. Ettől kezdve 800 méteres szintet emelkedett még az út a szorosig, de már nem volt benne lejtéssel “áldott” útszakasz. Míg elhaladtunk a már említett ékszerdoboz alatt, nagyjából eseménytelen volt a haladás, szép fokozatos, pihenősnek mondható 2-3%-os emelkedéssel. A háttérben déli irányban több csúcs is emelte a nap fényét, de talán közűlük is kiemelkedett a Cime de la Recoude 2882 méteres és a Pic du mas de la Grave 3020 méteres csúcsai. Ezen a szakaszon a városkák nagyon közel helyezkedtek el egymáshoz, de inkább kis pár száz fős településnek nevezném őket, csak Ausztriában és Franciaországban minden kis település város. Ezen kis települések után elérkeztünk egy nagyobb településhez (utánanéztem: 325 fő akossággal) Saint Sorlin d’ Arves-hoz. Itt komoly székelykapuszerűen megépített, de fele annyira sem díszes városkapu fogadta az arra járó utazót. Kikóval együtt haladtunk éppen, és meg is álltunk egy kicsit nézelődni még a város elején. Ez a város is igazi síparadicsom a téli hónapokban. Fényűzőbbnél fényűzőbb szállodák várják a a téli sportok szerelmeseit is. A belvárosban haladva egy nagyon kemény emelkedőn valahogy rossz érzésem támadt. Nem tudom miért, de kellemetlenül kezdtem érezni magam. Később ezt az éppen ezekben az időszakokban történt franciaországi támadásoknak tulajdonítottam. Nem jellemző rám, de ekkor minden ebert jól megnéztem magamnak. Végül nagyjából 2,5 km városmenet után egy kis parkolónál megállásra kényszerültem. Rettenetesen nagy éhség tört rám, és úgy éreztem az előttem álló szakasznak nem lehet nekiesni éhesen, korgó gyomorral. Kikó utolért, majd tovább is ment míg én falatoztam a hágót jelző gyönyörű fából készített információs tábla mellett. Közben Tamás is megérkezett, és 5 perc pihegés és energiatöltés után továbblendültünk. A fejünk felett 400 méter szintkülönbséggel és 5,5 km távolságra már a hegyi átjáró magasodott. A hegyoldalon szépen kirajzolódott az aszfaltcsík ami tárt karokkal fogadott minket. 8 hajtűkanyar és megannyi csoda vette itt kezdetét. Egyből az első kanyarban leszűkült az út és nagyjából 1,5 sávosnak volt nevezhető, az is csak elegendő jóindulattal. Az aszfalt minősége nem romlott, sőt, talán még jobb is volt mint az alsóbb szakaszokon. Az első hoszabb szakasz a következő hajtűkanyarig már kitett útszakasz volt, a szokásokhoz hűen korlát és egyéb menekülő lehetőségek nélkül máris alattunk terült el a kis város ahol két kanyarral ezelőtt álldogáltunk. Itt sem maradt el a szokásos Tour de France-ra emlékeztető feliratok, ahol egyik kedvencem Sagan nevét is észrevettem. Említést érdemel, hogy 20 alkalommal járt erre a tour, legutóbb 2015-ben, és ezt a szakaszt Pierre Roland nyerte meg. A szintén jellemző útfelező megoldás, a középre rajzolt kis vonalka (majdnem pötty) sem maradhatott el. Egy kis különbség azért akadt. Itt a kanyarokban fából készült korlát vigyázta az utazót. A környék ahogy egyre magasabbra mentünk parádéssá fokozódott. Lovak legeltek a villanypásztorral elkerített területen, és alattunk a táj, mintha repülőn ülnénk. Kedvenc költőim egyikének Radnóti Miklósnak remekbe szabott mondata jutott eszembe, miszerint “Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”  A hegyről az egész környéket be lehetett már látni. A kis városkák mint egy gleccser zúdultak lefelé a hegyoldalon, és a környező kisebb dobokra, már szinte felülnézetből is rá lehetett lárni. Az utolsó hajtűkanyarban, 2001 méteres tengerszintfeletti magasságban még egy csodás tengerszem is emelte z amúgy is magas szinvonalat. a tavacska mögött a tátongó mélységgel igazán kerekké tette ezt a szép útvonalat. Az átjáróhoz érve egy kis vendéglőben pillantottam meg Kikót amint éppen Kólát szürcsölt. Magam is követtem a példáját, majd Tamásra és Zolira várva egy kis felfedező túrára indultam gyalogszerrel a környéken. Nagyjából 20 éerc telhetett el, mire visszaértem és lassan Tamás és Zoli is befutott, így elkészíthettünk egy közös képet a vaskereszt hágó tetjén.

 

Col du Glandon

A Glandon, a francia Dauphiné-alpokban helyezkedik el, egy széles völgyben, a téte W des Cos, a a Le Man és a Pointe de L’Ouillon egyaránt 2400 -as hegycsúcsok hármas ölelésében. Magassága 1924 méter a tengerszint felett. Megközelíthetőségét tekintve elérhető a D926-os úton a Col de la Croix de Fer irányából, a D526-os úton Allemont felöl, vagy a D927-es úton, Saint Étienne de Cuines városából. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy, mi ez a szép szorost rendesen megcsonkítottuk. Alapvetően a Croix de fer-ről legurultunk 3 km-t, majd 200 méter hegymenetet végezve, óriási versenyt rendeztünk Kikóval és Zolival. Mármint a 200 méteres emelkedőn. Előtte még lefelé gurulás közben dél, dél-nyugati irányba egy gyönyörű tó, a Lac de Grand Maison ragyógó kéksége csak úgy vírított. A háttérben a Pic Bunard, a Le Rissiou, Cote Belle gyönyörűságes 2500-as csúcsai emelték ki igazán a tavat a környezetéből. 1700 méterrel helyezkedik el a tengerszint felett, a legnagyobb mélysége 90 méter, és nagyjából 3 km hosszan nyújtózik a zöldellő hegyek lábainál. Lássuk be, hogy ez mind egy tengerszemtől igen szép teljesítmény. Na de térjünk csak vissza a versenyhez. Zoli megindult, kihívóan hátranézett, és Kikó balról én pedig Kikó mögül jobbrol kiugorva hajrába kezdtünk. Az aszfalton a szorosnál látszott is egy burkolati váltás, amit vonalnak tekintettünk. Végül Kikó egy fél külsőguminyi távolsággal elsőnek ért fel előttem, míg Zoli egy fél bringányival a képzeletbeli dobogó harmadik fokára állhatott. Utoljára ekkora verseny a 2013-as Tour de France-on lehetett erre felé, amikor is a kanadai Ryder Hesjedal ért fel elsőként a Glandonra. Kis mosolygással nyugtáztuk, hogy ez így mára itt a hegymenet vége felé rendben volt és talán még jól is esett. Körülnézve a Glandonon összeálltunk egy fényképre, és egy kedves spanyol nő egyből beszédbe elegyedett velünk. Csodálkozott, hogy magyarok vagyunk és nagy csodálattal tekintett ránk, amiért olyan messziről jöttünk el a “világ végére”. Kérésünkre készített rólunk néhány csúcsfotót is. De nem volt mit csinálni ezen az egyébként szép hegyszoroson. indulnunk kellett, mert aktuális túránk utolsó napján jártunk erre és kicsit bennünk volt a hazaindulás igyekezete is. Nem maradt más hátra, mint visszaküzdenünk magunkat a vaskereszt hágóra, amit ezen a napon a másik irányból már teljesítettünk, majd legurulni a gyönyörű völgyeken át az autónkhoz.