Bringás Barangolások

Brinje-Senj kör 2015

A “maradékok” két hágója

Ez a leírás is szorosan kapcsolódik az előző horvátországi leírásokhoz, mert az előző folytatása. Reggel mikor felébredtünk, Tamás lement az étterem nyitásra 7 órára, hogy megszabadítsa a pultot a mi bringáintól. Hamarosan jött vissza, hogy ő ugyan ott volt, de a nyitás “elfelejtett eljönni.” Nem sokkal később aztán minden rendben volt, mert megérkezett az alkalmazott és a bringák is kikerültek az étteremből. Fél 8 körül Zoli és Tamás úgy döntöttek, hogy mindenképpen megdítják az előző napon elmaradt hágót, amihez visszafelé kellett indulni a menetirányunkhoz képest. Pista és én úgy döntöttünk, hogy se nem ettünk, se nem ittunk, mi maradunk, összeszedjük magunkat, iszunk egy kavét, és ha visszajönnek, majd csatlakozunk hozzájuk. Meg is egyeztünk, összeszedtem magam és épp indultam volna le kávézni, mikor jött Pista, hogy Zoliék sem mentek el, mert a tulajdonos egy péksüteménnyel és egy kávéval kedveskedett. Tehát reggeliztünk, kávéztunk, beszélgettünk. Ettől a kis “kényeztetéstől” már én is életre keltem és Pista is úgy döntött, hogy így már mehetü

nk a Kapela hágóra. Összeszedtük magunkat és nekivágtunk. Visszamentünk a 4 km-re lévő következő faluba, ahol a vettünk némi enni és innivalót, amit a bolt bejáratánál lévő lépcsőn fogyasztottunk el. Csokiosztás után meg sem álltunk. Újabb 4 km után elkezdődött az emelkedő. Folyamatosan emelkedett, de ez sem volt soha 5% feltti, így kitartó tekeréssel, de nem túl megerőltető módon haladhattunk felfelé. Egyetlen helyen elágazott az út, de végül kiderült, hogy ugyan oda vezet mind a k ttő, csak az egyik a szembejövő forgalomnak készült. Szépen felértünk a hágóhoz, ami Horvátországban most először ki is volt táblázva. Tamás unalmában beásta a bringát a hóba, én ennyire nem unatkoztam. Pár perc múlva érkezett Zoli, majd mire Pista is felért, már a létező összes ruhám rajtam volt a sapkát is beleértve, ami nálam nagy dolog, mert épp hóvihar kerekedett a hegyen. Nem is várakoztunk itt soká, elindultunk lefelé. Két kanyar múlva már se hó se semmi más nem esett, az úton nyoma sem volt semmi csapadéknak. Hiába na, ez a hágó már a világ egyik teteje. 🙂 Lerepültünk a hidegben, majd nekiálltam levenni a rétegeimet, mert tudtam, hogy emelkedők is az utunkba állnak. Ekkor meg sem álltunk a maradék 8 km-en Brinje-ig, ahol jó ismerősként fogadtak minket az étteremben. Visszaértünk ugyan is a reggeli indulásunk helyszínére. Eddig 30 km-t tettünk meg, és itt jól esett megpihenni.

Kezdetét vette a kényeztetésünk. Történt ugyanis, hogy mikor megérkeztünk, mindeki kért egy kávét. Amiig a kávéra várakoztunk a tulajdonos (akinek a nevét szégyenszemre nem tudom) hozott egy kosár húsvéti tojást, szép színesre vestve egy kosárban. Mondta, hogy ő katolikus és ez így szokás. A kommunikáció egyébként, angolul, németül, valamint kézzel lábbal történt. megtudtuk, hogy emberünk sokat járt kamionnal Pécsre, Nagykanizsára, a Balatonhoz és nagyon szereti a magyarokat. Kis pihenés után arra jutottunk, hogy mindenképpen kell ennünk, mert van még vagy 35 km és nem fog máshogy menni a tekerés. Mivel az úriembernek Tamás volt a kedvence, a kezébe adtuk a főzésre váró tésztát, amivel ő megkereste a tulajdonost, és megkérdezte tőle, ehetünk-e a teraszon, ha gázfőzővel elkészítjük az ételt, mert már nincs pénzünk arra, hogy nála vásároljunk ebédet. A válaszban minden benne volt. A tulaj szereti a magyarokat, és megfőzeti a konyhán az ételt, mi olyan negyed óra múlva legyünk szívesek felmenni az étterem részbe. Erre a válaszra azért nem számítottunk, így nagyon megköszöntük, és megörültünk a lehetőségnek. Kis idő múlva felálltunk és vittük volna magunkkal a ruhákat, táskákat, de emberünk az értésünkre adta, hogy itt tényleg szertnek minket, így nem fog semmi elveszni, maradjon csak ott ahol van, és mi menjünk inkább végre ebédelni. Felvezetett minket egy lépcsősoron, ami egy szép, elegáns éttermi részbe vezetett, ahol már megterített asztal várt minket, az asztalon egy nagy kosár friss kenyérrel. Ekkor sejtettük, hogy nem csak a natőr megfőtt tésztát kapjuk a tányérunkba és nem is kellett csalódnunk. Egy nagy tányér leves formájában kaptuk meg a főtt tésztát, és annyi kenyeret ehettünk hozzá, amennyi belénkfért. Nagyon jól esett ez az ebéd. Kint kezdett borulni, talán már az eső is szemerkélt ekkor, így úgy döntöttünk, hogy lassan indulóra fogjuk. Lent összepakoltunk, kaptunk még egy nevetségesen alacsony számlát a kávéról, a srácok még egy dolomitokban szerzett kis könyvet is az emberünk orra alá dugtak, aki szívesen nyomott rá egy cégbéjegzőt. Nem maradt más hátra, mint köszönések és köszöntések közepette továbbálltunk.

Érezhetően esett! Megálltunk egy trafikban még néhány apróságot venni, többek között egy nagy üveg Palinkovac nevő helyi nedűt, amit itt az úton alkalmanként megkedveltünk és melegítő hatással is volt a szervezetünkre. Maradt még tehát 35 km. Indulás után tapasztaltam egész horvátországi kerékpározásom ideje alatt először a helyi fiatalság reakcióját, akik olyan 50 méter távolságból rámkiáltottak és integettek. Érdekes volt, hogy napokig jó idő volt a tengerparton alig élt valaki, és itt a hegyekben, az eső megérkeztével fiatalok lézengenek az utcán. Én ezt nem értem! 🙂  Az út kellemes volt az első 10 km-en. Néha lejtett néha emelkedett, összességében talán többet ment felfelé, majd egy útelágazás után érződött, hogy akkor itt most valami elkezdődik. Összeségében nem volt nagy emelkedő az éppen az orrom előtt lévő sem, de itt már lekerült a sapka, meg a kesztyű, a széldzskim is csak azért maradt rajtam, mert esett és egy réteggel többett jelentett a víz ellen. A hágóig semmi jelentős nem történt, szép óvatosan felértünk a 700 méter magas Vratnik-ra.

A tengerből egy fél cm-t sem lehetett látni a pára a köd és az eső miatt. Csak ezt a képet sikerült felmutatnia Pistának is már a tengerpartról fényképezve. Kezdetét vette a 15 km-es száguldás. Azaz csak vette volna, de a hideg és az eső miatt 30-nál többel nem mertük elengedni a szerkezeteket. Azt hiszem ez a 15 km volt az eddigi legrosszabb kerékpros élményem.  Rommá áztam, féltávtól már végig remegtem, és a cipőmben 2 dl víz folydogált előre-hátra. Az utolsó 2 km-re már a kilóméerórám is megálllt, (azóta kutya baja) és reszkedve megérkeztünk a kocsihoz. Ketten értünk oda előbb, és azért nem mondok nevet, mert egy felelőtlen kijelentés folytán az egyik társam egy termálfürdőbe akarta befizetni a társaságot, ha találunk ilyet. Nem nagyon keretük na…:) A két bringa már a tetőn volt, mire a csoport másik fele is lekerekezett. Itt a végén 700 métert süllyedtünk.  Mindenki felpakolta a bringáit, majd bepakoltunk egy nagy szatyorba, amibe a száraz ruhákat tettük. Be,emtónk egy étterembe, és rendeltünk egy kávét. Egyesével feláélltunk a kávénk mellől és a férfi wc-ben átöltöztünk.

Közben sirályok repkedtek az étterem ablakainál és olyan közel merészkedtek, amennyire csak tudtak. Nos itt ért véget ez a tekergélés, ezen a napon 66 km megtétele után.  Köszönöt érte mindenkinek.