Bringás Barangolások

A Szent Bernát hágók 2016

A négyezresek lábainál

Készülődés a Nagy Szent Bernát-hágó

2016-os túránk második kerekezős napján járunk. Előző este, kora éjszaka elég fáradtan érkeztünk meg Svájcból, a Furkapass-ról a Szent-Bernát alagúton keresztül autóval Allein városka szélére. Szó szerint a szélére, mert az út mellett álltunk mag hajnali fél egy környékén, és még főzőcskézni kezdtünk, mivel már nagyon éhesek voltunk. Hajnalok-hajnálán végül álomra hajtottuk a fejünket, immár ezen a túrán, aktuálisan második alkalommal Tamás remek kisbuszában. Az éjszaka nyugodtan telt, és korai ébredés után és a szokásos reggeli rituálék elvégzését követően kevés felszereléssel indultunk neki a napi kihívásnak, mert tudtuk, hogy a hegy megmászása után visszagurulunk a kocsihoz. Fontos gondolkodni a magas hegyeken, és talán a legfontosabb átgondolni való az öltözködés és a cipelni való ruhadarabok mennyisége és súlya. Mikor az emelkedő 7-8%-os lesz, egyből minden kiló megkétszereződik. Legalább is érzésre.

Nagy Szent Bernát-hágó

Tehát egészen pontosan augusztus első napján, 10:44-kor nekivágtunk. Az első kilómétereken, nagyon szépen, bemelegítő jelleggel haladtunk. Könnyeden tekertem, a forgalomban. Ezen a szakaszon ugyanis még egyben halad a majd 7,5 kilóméter megtételét követően két felé nyíló út. Ugyan is az autósokat szétválasztották a kerékpárosoktól, és a nézelődni vágyóktól. Éjszaka mint már említettem mi is az alagutat  használtuk. A völgy felett átívelő autóúttól kezdve már érezhető volt a meredekség fokozódása. Erre felé kezdtünk kissé szétszakadozni Kikótól Tamással. Én nagyon élveztem a tekerést, nem fájt semmim, amit az előző nap után nem gondoltam volna. 1500 méteres magasségban egy viadukt szelte át az alatta 150 néterrel csordogáló patag völgyét. A viaduktnál ugyanis két részre válik az út. Az egyik, északi irányban halad tovább, hogy a hegyszoroshoz érjen, a másik irányban, kelet felé viszont az autók kanyarognak kicsivel később elbújjanak a hegy gyomrában, a T2-es számú, a Bernát-hágó alatt elhaladó nagyon hosszú Szent-Bernát alagútban. Felfelé haladva még mindig jól éreztem magam. Még egy darabig váltottuk egymást Tamással, szélárnyékot adva a hátul lévőnek, majd egyik alkalommal Tamás már lassított, így egyedül tekertem tovább. Nekem jól esett a ritmusom, és élveztem a csendet és a látványt ami körülvett. La Tuette település közelében, 1870 méter tengerszint feletti magasságon kissé kinyilt a szemem előtt a világ. Északra magasodott előttem a Pain de Sucre hegyvonulata, melyek előtt óriási zöld teületek húzódtak. A hegyen már messziről látható volt a szerpentin, ami ellentmondást nem tűrően mászott fel a hegyoldalon, hogy pár záz méter szintet legyőzve, La Cantina környékén, egy másik magasan fekvő völgybe forduljon a láthatatlanságba. Mikor elértem a szerpentint, már 1990 méteres magasságban jártam. Visszanézve a távolból láttam Tamás alakját, ahogy tekeri a kétkerekűt felfelé, legyőzve a meredekségeket. A hegyen látható rövidebb egyenes útszakasz egy kilóméter hosszúságú volt, a másik hosszabban látható nyugati irányba húzódó szakasz pedig majdnem két kilómerre rúgott. A hegyen a távolságok az ilyen nyilt szakaszokon mindig csalókák. 2250 méter magasan a hegyoldalban haladtunk. Nem találkoztam, korláttal, csak egy kis beton peremmel. Ezen a helyen nem volt esély megbillenni. Egy gyönyörű magasfennsíkot kerültünk meg a szikla szélén, majd hamarosan láthatóvá vált egy szoros a sziklák között. 2450 méteren a szoros mögött egy új világ tárult a szemem elé. Eddig alig láttam embereket, és a hegyi átjáróban egy kis fennsík volt látható, egy tóval megfűszerezve, emberek sokaságával tarkítva. Aki ismeri a hágót, az pontosan tudja miről beszélek, aki nem, annak pedig mutatok egy képet róla, mert ezt látni kell. Hiába a nyár közepe, rettenetes hideg volt a hágón. Szemben a szoros túlsó oldalán a Grand Combin de Grafeneire, és még néhány másik 4000-es hegycsúcs. Csodálatos votl látni, ahogy a magasba törnek, és néha szégyenlősen előbújnak a felhők közül. Néhány kép után még pont jelen voltam Tamás érkezésénél. Együtt kerestünk egy szélvédett helyet, hogy bevárjuk hű társainkat, akik valahol a hegyen szenvedtek. Kikó hamar megérkezett, és leültünk egy kis faépület mellett mevárni Zolit. Tamás vett egy Bernát sört, aminek véleményem szerint körülbelül olyan íze volt mint a mosogatólének. Végül meguntam a várakozást, így felmásztam egy közeli domb tetejére, ahol gyönyörű kilátás fogadott körbe a hágó körül. Szerencsémre éppen érkezett Zoli, így felülröl tudtam végigszemlélni az utolsó métereit. Még átmentünk hágó másik oldalához. Itt közelebbről láthattuk a 4000-es hegyeket és a szemközti völgyet. Találtunk egy gyönyörű kápolnát is, ahol Zoli kis kalandba is keveredett. Egy szerzetes atya nagy örömmel adott neki egy pcsétet a hágó meghódításának örömére, és megbeszélték, hogy előfordult már Svájcban, hogy pénzért kínálták a csúcspecsétet. Jót nevettek a dolgon, mejd Zoli lejött hozzánk a kápolnától. Kis gyönyörködés után, nekivágtunk a lefelé menetnek. Név nélkül egy társunknak sikerült végrehajtani azt a bravúrt, hogy állóhelyben toporogva magára rántotta a kerékpárját és kettes nagy nyugalomban el is döltek. A lefelé út nagyon szép volt, sorra előzgettük meg az autókat, és nagyon hamar teljesítettük a lejtmenetet. Ilyenkor nem nagyon figyelem a tájat, csak az útra koncentrálok, mert ez a korlátnélküliség mégis csak a biztonságra törekvést hozza ki az emberekből. Összesen 32 perc alatt az autónál voltunk, míg felfelé 2 óra és 42 percet tekertünk. Kalandunk ezen a hágón is befejeződött.

Kis Szent Bernát- hágó

A következő megmérettetés pár órával az előző után akadt a horgunkra. Kis autókázás után, az orrunk előtt termett a Mont Blanc is, (esetleg monte Bianco, ha már épp még Olaszországban vagyunk, annak is az észak-nyugati csücskében.

Pre Saint Didier nevű településen. épp a Mont Blanc alagút előtt délnek fordultunk. Terveink szerint kicsit feljebb merészkedtünk volna a Kis Szent Bernáthoz, hogy ne éjjel érkezzünk vissza az autóhoz, de nagyon gyorsan fel kellett fedeznünk, hogy számozott kanyarokon haladunk felfelé. Belátva, hogy nem szeretnénk igazságtalanok lenni a hágóval és magunkkal szemben sem, visszagurultunk az első kanyar előtti kis autópihenőhöz. Mont Cornet hegységével a hátunk mögött, pazar uzzsonázásba kezdtünk. Kifejezett boldogság, és jókedv uralkodott el rajtunk, mikor kiszálltunk az autóból és körüknéztünk. A fenséges hegyek, havas kopaszsággal tekintettek ránk. Kiültünk az SS26-os út mellett lévő betonperemre és jól esően falatoztunk. Kis idő múlva, mikor jól lakottan összepakoltunk, és felkészültünk az aktuális tekerésre, már nagyon vártam az indulást. Délután háromnegyed öt előtt pár perccel végre nekivágtunk felfelének. Tamással az első néhány kanyarban felvettünk egy ritmust és sokáig nem is engedtünk belőle. Az útépítők nem vacakoltak. 9 hajtűkanyar egymás hegyén hátán, és az út általában 5-6%-os meredekséggel kígyózott felfelé. A kilátás kanyarról kanyarra varázslatosabb volt, ahogy egyre nyíltabbá vált a környék. Az 1117 méteres kiindulási tengerszintfeletti magasságunkat, a kanyarok után már 100 méterrel megfejeltük. Déli haladási irányunk miatt, kis időre azonben búcsút kellett intetni a kilátásnak, mert bevettük magunkat a hegyek birodalmába. Két hegyvonulat között haladtunk fokozatosan felfelé. Néhány a környékre jellemző sziklaalagúton át érkeztünk meg Loc La Dalme településre. Nyugat felé a Téte du Grand Mont 2800-as gerince, kelet felé pedig a Punta della Croce 2450-es csúcsa magfasodott körülöttünk. Az út itt 1400 méter körüli magasságban haladt, így ezek a környező hegyek lélekzet elállító magasságban emelkedtek a fejünk fölé. Az imént említett falura, egy lélekzetellálító 1700 méter magasból lezúduló vízesés szakadt, de patak eredése 2500 méter körül van. A környéken mindenhol vizek zúdultak le a hegyekről, míg végül összegyűlve mindegyik az Aosta völgyben haladó Dora Altea folyóba ömlik. Továbbhaladva hamarosan keményebbé vált a vidék. Közben La Thuile településnél míg itt-ott nézelődtünk Krisztián utolért bennünket, így már hárman másztunk tovább. Ekkor már kezdetét vette az igai mászóka. Kikó és Tamás olyan tempót diktáltak, hogy míg megálltam becsatolni a cípőmet pont annyira maradtam le, amit kilómétereken keresztül nem tudtam ledolgozni, hiába közeledtem hozzájuk. Míg így kerkettem a többieket, egyszer csak egy nyugat felé megnyíló völgyben, feltűnt a 18 km-re lévő Mont Blanc. Fenséges látvány volt ilyen közelről és magasból látni a még mindig nagyon távol lévő, de mégis hatalmas királyát az európai hegyeknek. Eképesztő már a gondolat is, hogy a 3000-esek felett elnézve messze a távolban ott van a Fehér hegy és így is legalább olyan magasnak tűnik mint a kilóméterekkel közelebb lévő társai. Tamással jól kinézelődtük magunkat, de ideje volt tovább indulni. Már-már azt sejtettük, hogí nem sok van hátra, de mint utóbb kiderült itt még 3 km hiányzott. Szépen haladtunk, de be kell vallanom, hogy már nem esett jól. Elfáradtam, és gyötörni kezdett az éhség. Még néhány szerpentin volt hátra, és ekkor tényleg úgy látszott, hogy felértünk, de még mindig nem. Alattunk egy szépséges tengerszem, a Lago di Verney vize fodrozódott, és előttünk feltűnt a nyereg. A hágóhoz érve elkészült az aktuális csúcsfotónk, de tovább gurultunk, mert még kicsit mindig emelkedett és Kikó sem volt sehol. A kis lankák mögött megláttuk az olasz, francia határt. Egy régi határőrbódé melett egy bábu állt, mint egy határőr, katona és mellette stílusosan a Szent Bernáton egy Bernáthegyi kutya állt. A hegyen mindenhol Bernáthegyi kutyákat lehetett látni. Na nem igaziakat, de minden szuvenír boltnál és csak úgy az út mellett is, békésen üldögélő nagy bundás állatok üldögéltek. Nekilendültünk az előttünk álló visszaútnak. Hideg volt, elég gyorsan haladtunk, de az út nagyon technikás ezeken a vidékeken, és a hideg miatt a kezem is fázott, így 50-57 km/h-ás sebességnél jobban nem eresztettem el a lovakat. Lefelé egy alkalommal álltunk meg pár másodperscre. Én nagyon szeretek lefelé haladni. Élvezem a száguldás adta jóérzést és hajtűkanyarokban történő erős, “orrabukós” fékezések izgalmas kihívásait.