Bringás Barangolások

A 4 hágós Pistával és Zolival 2015

Utazás…

Reggel 6 óra helyett végül 7 órakor, de nagy lelkesedéssel pakoltuk fel a bringákat a kocsim hátuljára a bicskei vasútállomás parkolójában. Indulás után hamar megálltunk egy kávéra, én pedig még egy kólát és egy hamburgert is kaptam nagylelkű Zoli barátomtól. Gyorsan haladtunk az autópályán, majd némi kis kitérő után, immár valutával a kezünkben elhagytuk az országot. 11-12 óra között már az Alpl nevű hágón keltünk át autóval, mert a szoros másik oldalán nem sokkal Birkfeld várt minket tárt karokkal.

Jegerkreuz és a Schanzsattel

Tehát Birkfeld. Ezt a városkát néztük ki magunknak mint kiindulópontot, mert ez a kétnapos csillagtúrás, hágógyűjtős bringázásunknak éppen megfelelt. Megérkezésünk után, hamar találtunk egy megfelelő parkolóhelyet a buszpályaudvar alatti egyik P+R parkolóban. összeszedtük magunkat, és nekivágtunk a napi tervezett 85 kilóméternek. Az első pár kilóméter máris kíméletlen volt hozzánk. Fiscbach felé haladava akadt néhányszor 10-11%-os emelkedés is, és közben a szokásos alpesi legelők. nézelődtünk merre felé állhatnánk meg éjszaka aludni, élveztük az időt, és viccesen megjegyeztük, hogy azt mondták nem fog esni, nem kell aggódni, mialatt a fejünk felett hatalmas szürke esőfelhők tébláboltak. (Nem esett ezen a napon.) Az első hágót úgy küzdöttük le, hogy észre sem vettem, de örültem neki. Ezt a kört ugyanis én csak részben terveztem, így nem annyira tudtam biztosan mi után, mi jön. Fischbachba leérve, kicsit megpihentünk, mert mégis megvan az a fránya hágó, és ennek örömére, megleptük magunkat egy korsó sörrel. Közben megvitattuk, hogy milyen precíz emberek is ezek az osztrákok, amire végül Zoli adta meg a zárszót. “Ezek az osztrákok mindent lebetonoznak, lenyírnak, az élére állítanak.” A kis pihenő után ismét egy komoly kaptató kezdődött, és itt tudtuk, hogy a Schanzsattel felé visz az utunk. 3 km-en 250 méteres szintemelkedés az bizony 8,5% körüli meredekséget jelent, az pedig már érződik az ember lábában. A csúcsra érve megvártam Zoliékat, és készítettünk néhány fényképet az út szélén szinte teljes elevenségében, majdnem teljes valójában megszáradt, kiszáradt békáról. Az állat nem volt lapos, nem volt semmi baja, csak mint az meztelencsigáknál gyakori jelenség, az út szélén kiszáradt. A mumifikálódott béka után 22 km lejtmenet következett. A lejtő végén egy St Lorenzen im Mürztal-ban lévő benzinkút hátsó részében kialakított helyen, ittunk egy kávét és töltöttük a kütyüket, amiket magunkkal cipeltünk. Nagyon kedves volt az eladó hölgy, de egy jó ideig maradtunk nála, és egyre furcsább dolgokra lettünk figyelmesek.  Először gyakran kérdezgették, hogy óhalytunk-e még valamit, kinéztek az udvarból a kút mögül, hogy jelen vagyunk még vagy sem, majd egyszer csak egy óriási kuvasz tolta oda a fejét a közelünkbe. Szaglászott nézelődött, és ott koválygott a közelünkben. Mi nagy nehezen vettük a lapot és elindultunk tovább az utunkra.

Eibeggsattel

Lassan kicsit kezdett a nap lefelé botorkálni az égbolton, mi pedig nekivágtunk az ezen a napon legyőzendő harmadik hegyünknek. Egy kis úton, vékony aszfeltcsík vezetett felfelé az alsóbb szakaszon, ahol még falvakat, vagy inkább kisgazdaságokat is lehetett látni. az út nagyon lassan, de fokozatosan emelkedett, 1-2%-os felfelékkel. Egyenletesen, együtt haladtunk. Az úton több helyen is látszott, hogy behajtani tilos, csak az ott lakóknak és szerepelt a táblán egy dátum is, ameddig le van zárva a hágó. Mivel már sokat mentünk felfelé, gondoltuk már megnézzük, mi is ez a nagy útzár. Az út mellett gyönyörű erdők és nagy csend volt a jellemző. 7-8 kilómétert haladtunk felfelé, amikor
elértük az útlezárás helyszínét. Épp a szerpentin előtt kezdték felújítani az utat, és viszonlag frissen aszfaltozták, de látszott, hogy nem órák, inkább napok teltek el a munkálatok óta. Rámerészkedtünk az aszfaltcsíkra, ami teljesen jónak bizonyzlt. Cseppet sem volt ragadós, és a keréknyomunkat sem hagytuk ott benne. Tereltek már minket Tamással ennél rosszabb útra is olaszországban ami még ragadt. Több szakaszban, mint az olaszokra és osztrákokra jellemző, főleg a kanyarokban végeztek felújítást, így nagy részt nem volt friss az aszfalt. Ezen tekergéltünk tehát felfelé. Elő-elő fordultak 10-12%-os emelkedések is, amelyeken türhetően haladtunk felfelé. Nekem 12-23-as hátsó racsnim, kissé erőteljessé tette ezeket a nagy dőlésszögű emelkedőket, de végül a szerpentin kezdetétől 3,5 km-re és 280 méter szinttel feljebb megérkeztünk az 1002 méter magas Eibeggsattel-gerincére. Egy a hegyteőn lévő térképen meg is találtuk ezt a hágót, és jelölve is volt, így megörültünk, mert eredetileg nem voltunk biztosak benne, hogy itt van valami hegyszoros, vagy csak egy név nélküli emelkedő. A csúcson néhány “célfotó” készítése után és még megálltam kicsit, és megnéztem a térképet, addig a srácok elkezdtek legurulni a lejtőn. Kissé megdöbbenve tapasztaltam, hogy még mindig vagy 35 kilóméter van hátra, pedig már azt hittem, csak 20 lehet. Pár perc késedelemmel, de végül én is elindultam lefelé a srácok után. Életem egyik legszebb lejtője volt. Amelett, hogy nagyon szűk volt az út, még erdők is szegélyezték mind a két oldalt. A technikás kanyarok pedig még hozzátettek ehhez az élvezethez. Néhány méteren belül többször kellett hirtelen bal-jobb kanyarkombinációkat letudni, komoly meredekség mellett. Nagyon nehezen is értem utol a többeket, mert nem tudtam túl gyorsan haladni. Mikor leértünk a lejtőn, egy kis városkába, Sankt-Jakob Breitenau-ba értünk. Az igazság az, hogy én nem igazán vagyok oda az osztrák zenékért, de itt valahogy jól esett amikor meghallottuk a nagy éneklést. Meg is kerestük a hangok forrását, de nagy buli helyett, csak egy családi kis eseménybe csöppentünk, így nem kérdezősködtünk, hanem tovább álltunk.

Strassegg

Az út egyből emelkedőbe váltott, mikor még szinte le sem jöttünk az előző hegyről. Már kezdett szürkülni, az idő, a nap lemenőben volt. Tudtuk, hogy most már “csak” egy hegyszoros vár ránk, így úgy döntöttünk, hogy a nagy kapaszkodás előtt még egy kis kalóriát veszünk magunkhoz, folyékony maláta formájában. Erre az utolsó lehetőségünket megragadva Sankt Erhard-ban kerítettünk sort. Egy jó fél órát, pihentünk, mialatt megint kis kütyütöltést eszközöltünk. Mikor útnak indultunk, már komolyan szükségünk volt a lámpáinkra, de még nem volt teljesen sötét. Az út elkezdett komolyabban emelkedni, de nem volt forgalmas, így bátran haladtunk rajta felfelé. Nem sokára, teljesen besötétedett, így azt a megoldást választottam, hogy nagyjából egy kilóméterenként bevárom a többieket, mert ha bármi technikai vagy egyéb probléma történik, ne kelljen a hegytetőről visszagurulni és mégegyszer megmászni. A villógok tették a dolgukat, de nagyon szép természet adta lámpások is ragyogtak nekünk az éjszakában. Amerre néztünk az úton és oldalt az erdősebb részek szélén is, mindenhol Szentjánosbogarak tömkeleke keringett körülöttünk. Engem nagyon magával ragadott ez az élmény, és bámultam a sok fénylő pontot. Néhány bátrabb kis lámpás, majdnem az orromnak jött. Csak a legutolsó pillanatban kerültek ki engem. Ez az éjjeli fény, egészen a hegyszorosik kitartott. A szorosban nagyon hideg volt már, talán este 9 után is járt már az idő, mire mond felértünk. Néhány fényképe után, magunkra vettünk minden ruhát ami nálunk volt, a fejünkre és a bringákra szereltünk minden lámpát, és nekiálltunk leereszkedni a mai utolsó hágóról. 14 km, igen hideg lejtmenetet követően, ahol szépen egymáshoz közel ereszkedtünk a jobb látási viszonyok érdekében, egy kis “buckát” kellett még megmászni. Őszintén szólva ez már nem esett jól, és már csak az alvásra mertem gondolni. A lejtőn és utána is lázasan kerestük azt a helyet, ahol majd alhatunk az autóban, illetve az autó mellett. Birkfeldbe visszaérve, az egyik élelmiszerbolt parkolójában megálltunk, mert nem tudtuk, merre is induljunk tovább az autóhoz. Birkfeld négy öt kisebb részből áll, és mindegyik irányban a hegyek között terjeszkedett, így nem szerettem volna egy ilyen nap után rossz felé indulni, és esetlegesen visszakapaszkodni a hegyre. Szóval tanakodtunk. Végül én mentem el egy irányba, amerre a legvalószínűbbnek gondoltuk a buszállomást, ahol az autót hagytuk. Szerencsére jó velé indultam, és pár perc múlva megvolt az autó. Mikor visszaértem a többiekhez, arra a döntésre jutottunk, hogy nagyon jó lesz nekünk itt az élelmiszerközpont parkolójában aludni. Leparkoltam az üres parkolóba, és előkerültek a gázfőzők. Néhány finom falat után, viszonlag hamar elhelyezkedtünk. Végül egyedül maradtam az autóba és a srácok a szabad ég alatt pihentek le ezen hosszű nap után.